Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Tőzsér Árpád: Horror vacui (naplójegyzetek)
Horror vacui 7 ve, s így lett a bölény szlovákul „bízón”. Lehet persze, hogy korábban is kifejezte volna már Satinský úr a hungarofilségét, csak a szerkesztőknek és kiadóknak nem tetszett a „magyarónkodása”. (Bizonyos szlovák körök minden magyarul is beszélő szlovákot „magyarónnak” - elfajzott szlováknak - tartanak.) Tavaly jelent meg például a jeles író-humorista-színész Chlapci z Dunajskej ulice (A Duna utcai fiúk) című emlékező prózakötete, benne a gyermekszereplők nyelve tele magyar és német szóval, ahogy a negyvenes évek Pozsonyában a gyermekek beszélhettek, de míg a német szavaknál általában fel van tüntetve a németségük, a magyar szavaknál még véletlenül sincs, így a magyarul és németül nem tudó szlovák olvasó a magyar kifejezésekről is méltán hiheti, hogy azok is németek. így például a könyv egy helyén arról van szó, hogy a régi Pozsony nyelve (szlovákul: prešpuráčtina) a német és szlovák nyelv keveréke volt, de rögtön utána ilyen mondat következik: „Vymrela s viechami, domovnikmi, pouličnými predavačmi »kifli« (rožkov) a kra- chelkami (nealkoholickými malinovkami). Pre mňa - zostarnuté chlapčisko z Donaugasse (čiže Dunautcza fiúja) - je živá prešpuráčtina ako nebeská hudba.” (Magyarul: Kihalt [mármint a prešpuráčtina] a házmesterekkel, az utcai kifliám- sokkal és a krakedlival együtt. Pedig számomra, a Donaugasse megöregedett fia [azaz a Dunautcza fiúja] számára az élő prešpuráčtina - mennyei zene. [Az eredetiben is magyarul írt kifejezéseket a.]) Na mármost ha ez a bizonyos prešpuráčtina csak a német és a szlovák nyelv keveréke volt, akkor a kifli, a Dunautcza s a fiú is német vagy szlovák szavak, ami nyilvánvalóan nem igaz, s ezt, ha valaki, akkor Satinský nagyon jól tudta. - Az anomáliának a magyarázata csak egy lehet: a szerkesztők Satinský könyvéből következetesen kiirtották a „magyar” jelzőt. S így feloldatlanná, feloldhatatlanná vált maga a könyveim is, amely pedig — a szerző bevallása szerint - egyenes utalás Molnár Ferenc Pál utcai ýníýjára. - Kb. egy éve a Nagykórházban feküdtem, az egyik rokonszenves doktornő így mutatkozott be: dr. Satinská (dr. Satinskýné). Mikor megkérdeztem, hogy csak nem a humoristának a felesége, nevetve bólintott: Igen, de „Julo” — „Julo” a Július becéző alakja - úgy szokott bemutatkozni, hogy „én dr. Satinská férje vagyok”. A kedves doktornő a szerény férjet nem tudta meggyógyítani. Július Satinský mindössze hatvankét éves volt, hogy meghalt. Január 4. Az amus, amely nap mint nap elönti az irodalmat s a sajtót, a rádiót, a tévét és a közéletet - csak része a társadalom általános reprimitivizálódásának. Afféle új „retour á la nature” ez, csak most nem a természethez, a tűhöz, a fához, a hegyekhez, a tengerekhez, az őserdőkhöz, egyszóval nem J. C. Powis „ichtyosaurusá”-hoz hátrálunk vissza (ez utóbbi tudvalévőén az ősvilági homokban fekszik, s vadállathoz. Örömujjongva fedezzük föl magunkban a vadságot, s úgy teszünk, mintha ez valami módon az önazonossággal, a személy integritásával, egyszóval a szabadság kérdéseivel függne össze, s mintha fölfedezésünk nagy teljesítmény volna. Biztosíthatom magunkat: a feladat még mindig elnyomni magunkban a vadállatot. Minden civili-
