Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - SZEMLE - Benyovszky Krisztián: „irodalmi takaródzás” (Vörös István: Keresztelés özönvízzel)
88 SZEMLE szélés módozatait illető véleménykülönbségekben keresendő, ami viszont egyikük számára sem puszta poétikai, hanem sokkal inkább egzisztenciális és önismereti problémát jelent. Mindazonáltal ha vitáznak is egymással, kénytelenek belátni egymásrautaltságukat: „...nevetséges ez az irodalmi takaród- zás, alteregóm, te ökör, hiszen te sosem voltál pap, mint ahogy én se fizikus. Egyikünk se létezik a másik nélkül, pedig két egymásnak koppanó üres hordóban sincs több bor, mint egyben” (110.). A befogadó ezáltal egy olyan történetbe kap meghívást, ahol lehetséges világok harca folyik éppen, hangok, nyelvek és egyéni víziók feszülnek egymásnak, hogy veszélyeztetett önazonosságuk megőrzése mellett függetlenségüket is kivívják. Ehhez pedig igénylik a megszólitott befogadó segítségét is, aki velük szemben bizonyos vonatkozásban többlettudással bír: „Nem tudom, mihez kezdjek vele. Persze önök már okosabbak nálam, tudják, amit én nem. Azt mondják, megjelentünk? Biztos lehetek benne? Lehet bízni egy olvasó szavahihetőségében? Tegye a kezét a könyvre, és esküdjön meg, hogy amit olvas, ugyanaz, mint amit én írok” (160-161.). A szöveg ezzel, és más ehhez hasonló kiszólással az írás, a regényi történés és az olvasás egyidejűségének esztétikai illúzióját teremti meg, ami Vörös István regényének legjobban kidolgozott és legszórakoztatóbb rétegét képezi. A két említett elbeszélő rapszodikusan hullámzó párbeszédébe ágyazódik be az a bűnügyi cselekményszál, mely a „kisvárosi gyilkosságok” toposzára épül: szűk családi körben elkövetett bűntény, kevés számú gyanúsított, pletykák, szóbeszédek övezte kis közösség, ahol mindenkinek van takargatnivalója, s egy kívülálló érkezése, aki felkavarja az állóvizet, feltépi a régi sebeket, s önhibáján kívül tragikus események okozója lesz. A történet - véleményem szerint - inkább okoz frusztrációt, mintsem fokozatos rejtvényfejtésből származó élvezetet egy krimiolvasó számára. Annak ellenére, hogy három gyanús halálesetről is szó esik benne, s a nyomozói szerepkörbe kényszerült pap nem tartozik a megbízható narrátorok közé (gyakran elragadja a fantáziája, olykor kihagy a figyelme, s az álmait sem tudja mindig elválasztani a valós történésektől), ami bizonytalansági tényezőként fokozza az események rejtélyességet. A „gond” csak az, hogy végül minden esetben kiderül: vagy nem történt gyilkosság, vagy a halottnak hitt személy életjelt ad magáról. (A krimikben ez épp fordítva szokott lenni: a gyanútlan halálesetről bizonyosodik be, hogy bűntett, a távollevőről pedig kiderül, hogy már egy ideje halott.) Vannak nyomok, van rendőrségi nyomozás is, minden érintett gyanúba keveredik, sőt - egymás után vallják be a papnak a gyilkosságot, részletesen ecsetelve az indítékokat és az elkövetés módját. Mindezt hallva a férfi - itt most nem részletezhető okokból - magára vállalja a bűntényt. Vallomást tesz a rendőrségen, de ez a lovagi vagy krisztusi tett csakhamar üres gesztussá válik, mivel a nyomozók átlátnak a szitán, s egyébként is kiderül: az áldozat természetes halállal halt meg. Az egész korábbi „nyomozósdi” tehát füstbe ment tervként lepleződik le.
