Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - SZEMLE - Demény Péter: A melankólia haikui (Markó Béla: Boldog Sziszüphosz)
SZEMLH 85 delmet választotta a kortárs ember egzisztenciális szimbólumául, s bár Tarján Tamásnak igaza van, amikor azt állítja, „A hősalak modem fdozófiai lekötöttsége (Albert Camus-től a Sziszüphosz mítosza) csak rejtetten van jelen a müvelt- ségkincseit a versekben tartózkodóan, szemérmesen szétosztó Markónál” (Telt lebegés. Revizor, 2012. augusztus 5.), ez a rejtettség mégiscsak hallható felhívás az olvasóhoz: egy küzdelmes utat járj végig velem. Arra gondolhatnánk, ez a jelleg azóta költözött be Markó költészetébe s vált mintegy védjegyévé, amióta politikus lett, én azonban inkább a fordított folyamatra szavaznék, arra tehát, hogy azért lehetett politikus, mert világszemlélete mindig is a polgáré volt, azé a polgáré, aki a Máraiéra emlékeztet, s aki elvégzendő feladatokat tűz ki maga elé, és ebből az életmódból, bár gyakran ő maga gyötrődik tőle a legjobban, és szeretne a leginkább megszabadulni, mégsem tud kilépni, hiszen akkor önmagát semmisítené meg. így, ennek az életmódnak a jegyében írta meg a Költők koszorúját 1987-ben és a Szerelmes szonett-koszorút 1988-1989-ben, még a fordulat előtt, ennek jegyében ír szonetteket azóta is, és ezért nem éri be egyetlen haiku- kötettel. A követ, mely legördült, és tudjuk, mindig le fog gördülni a völgybe, mégis vissza kell görgetni a csúcsra, különben semmi értelme életünknek. A fentiek talán rossz szájízt hagynak maguk után, hiszen mintha azt mondanám, kevés az ihlet, sok a munka; ez azonban nem így van. Mindössze azt állítom, Markó a költőknek abba a sorába tartozik, amelyet Babits neve fémjelez a magyar irodalomban: ihlet feltétlenül szükséges, nélküle nincs vers, munka nélkül viszont ihlet sincs, az ihletért, mint mindenért egyébként, meg kell küzdeni. Szabó Lőrinc, a nagy Babits- tanítvány, szintén nem „puszta ihletből” alkotta A huszonhatodik év csodálatos verseit. Ez tehát a kód, amelynek alapján olvasom a Boldog Szisziiphoszt: nem választom külön az életmű korábbi köteteitől, még kevésbé az í7r...-tól. Ez utóbbitól nehéz is lenne, hiszen abban is négy ciklusba rendeződnek a versek (Kívánság-, Együtt; Készenlét; Megváltás), mint ebben (Feladat; Ámulat; Lassítás; Megérkezés). Úgy gondolom, olvasatomat már az elemzett kötet első ciklusának címe is támogatja, s maga a címadó vers is: „tavasztól őszig / egy láthatatlan formát / teletölteni” (9.). Lehetne úgy élni, mint Faludy, aki nem keresi az élet értelmét, pontosabban azt állítja, mindent el kell fogadni, mert minden - élet, s megkeresi a maga formáját. A Markó-haikuk beszélője kutatja ezt a formát, nem tud belenyugodni abba, hogy láthatatlan; nem kalandként: feladatként tekint mindenre, ami történik és történhet. Ezért érződik foszlányos melankólia a kötet több versén: „nem a tavalyi / a békabrekegés sem / miért is lenne?” (Megújulás - 14.); „zöld kinövések / már a kemény ágakon / vajon mi jön még?” (Tavaszi fák - 15.); „ha leszakítom / szirmai elperegnek / nem kell a rabság” (Pipacs - 61.); „ritkul a lomb már / s nem fogom soha látni / mit rejt a testem?” (Versenyfutás - 101.); „szitáló eső / fogadj be ezután is / gyérülő tenger” (Hűség - 131.). Ez a melankólia
