Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - IRODALOM, TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez I. (tanulmány)
68 Szitár Katalin must kialakulása felöl vizsgálta. Ez a genetikus, a szerzői gesztust előtérbe állító megközelítés választja el Belijt a formalista versteóriáktól: a ritmus nála nem szisz- tematikus (konstrukciós), hanem műveleti egység, a keletkezésé: a hangtól a hangzó formáig vezető út, amely nem választható le a jelentésképző folyamatokról. Be- lij kifejezése a „lírai intonáció ”, melyet talán úgy határozhatnánk meg, mint a szöveggé alakulást megelőző, mintegy a szöveges vagy jelformát megelőlegező, elővételező szerzői intenciót: a jelentés kezdeményét, egyelőre pusztán hangformai, a jelentő által még nem szintagmatizált csiráját. A jelentés ritmikus impulzusát. Belij a következőképpen fogalmazott: „A lírai intonációt a költő úgy éli át, mint valamiféle tartalmat, mely mindig talányos (megfejtése csak kidolgozása közben születik meg). Ha megkérdezzük a költőket, erről a kérdésről egyöntetűen fognak nyilatkozni, s magam is csatlakozom e vélekedéshez: [...] ismerem a verset nemcsak abban a stádiumában, amelyben a formalisták operálnak vele, hanem kiforrásának stádiumában [...] s ez a kiforrási folyamat hozzátesz még egyet-mást a vers megítéléséhez...”9 Jól látszik: Belij problémája elsősorban nem a verses vagy versszerü szervezésforma leírása, hanem annak genezise: a ritmusalkotó hangok ismétlődésének funkciója - amely lírai természetű. Belij koncepciója alapján azt mondhatjuk: a lírai intonáció nem puszta forma, hanem a forma révén megelőlegezett szemantika. De nem az alak vagy szerkezet mintájára elképzelt forma, hanem a nyelvbelső, konstitutív forma értelmében. Következésképp funkciója a szöveg szemantikai dinamizálásában van. Belij sem abba a végletbe nem esett, hogy a ritmust a metrumnak való megfelelése szerint értékelje, sem abba a másik végletbe, hogy a ritmusnak immanens jelentést tulajdonítson, illetve közvetlen kapcsolatot keressen a ritmus és a jelentés (netán a referencia) között. Vizsgálataiban, szövegelemzéseiben arra törekedett, hogy visszaállítsa a ritmusban hangzó formához jutott intonációs gesztust, azaz a lírai (szemantikus) intonációt. Az intonációban már jelen van a szubjektum, igaz, nem mint tárgyiasult, hanem mint artikuláló alany. Érdemes figyelmet szentelnünk Belij kifejtésének a lírai intonáció szerzői oldala felől is. Ez ügyben kétségkívül inkább a költő, mint a teoretikus szólal meg: „...szeretnék itt röviden, a költők mögé rejtőzve, beszélni erről az intonációról, amelyet átélünk. Ez nem az az intonáció, amelyet a költő akkor használ, amikor előadja a versét, ez mindig görbe tükör. A belső intonáció nem adható át. Vannak, akik az előadásban hangosan kiabálva kiemelik, erre példa Brjuszov. Mások meg éppenséggel elrejtik - ilyen például Biok. A ritmus fenoménje, pecsétje azonban ez az első intonációnak ez a felindultsága, izgatottsága, nem pedig az előadás intonációja. A költő mindig kissé olyan, mint a zenész hang nélkül: mindig cserbenhagyja a hangja. A költő [...] csak egy hangtölcsér, amely egy sub-iectióba (e cyő'eKifino) gyűjti, nyomja össze a levegő hanghullámát, mely az élettel való találkozásból áramlik felé. Ez a hullám adott, mint bizonyos fajta tonalitás, mint felhívás az alkotásra, mint valamiféle válasz. Egy hangfajta, amelyben ott vibrál a hangok genusa.”10 Miközben tehát a ritmusképző hang az életből, az átélésből származik," azaz
