Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - IRODALOM, TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez I. (tanulmány)
Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez I. 69 egzisztenciális forrása van, a versnyelvi szöveg szemantizálja ezt a hangot. A fenti idézet folytatása: „...így születik a hang-metafora (3eyKO(taHMemacjjopa)', abból pedig a jelentéses metafora (cMbicnoeun Memacpopa). Ha a folyamat fordítva játszódna le, akkor a képi gondolkodás (Mbiuuienue e oópa3ax) terminus értelmetlen lenne.”12 A hangalaki és a szemantikus metafora közti sorrend felállításával Belij a költői szövegnek azt a tulajdonságát emeli ki, hogy az nemcsak gondolatképzés, hanem hogy a születőben lévő gondolat egy „hangot”, intonációt küld mintegy maga elé, megteremtvén artikulációjának feltételét. A hang elsőbbségére alapozódó költészetfelfogás nem idegen a magyar költői gondolkodástól sem. Arany János - népköltészeti példán, de saját írásmódjára alkalmazva - fejtette ki ezt a gondolatot: „Kevés számú lírai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbeknek, a melyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna - úgyhogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat.”13 Arany idézett levelében a hangból keletkező lírai versről beszél. Kosztolányi kiterjesztette a jelenséget a prózára is. Az Édes Anna keletkezéstörténetét kifejtő esszéjében hasonló jelenséget ír le: „Édes Anna neve is ilyen hallucináció. Jólesett mondogatnom, leírnom. [...] A kettő együtt - vezeték- és keresztnév - a maga lágy zeneiségében egy másik ősi és végzetes szókapcsolatot idézett föl bennem: az édesanyát. [...] Azt is megemlíthetem, hogy az Édes Anna írása alatt - nem tudom, miért - mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. [...] Ez volt az alaphangja.”14 A „gordonkahang” -tói a jelenlét hangjáig Krúdy prózaírását már kortársai annak a „hangnak” a minősége alapján azonosították, amelyet joggal nevezhetünk jelentésképző prózai intonációnak. Itt rejtőzik a híres „gordonkahang” értelme is, melyet Schöpflin Aladár Krúdy prózaírásának legfőbb jellemzőjeként tartott számon, s úgy határozott meg, mint az eleven intonációt hordozó beszédhang átvitelét az írásba: „Legjobban azonban a hangja tetszett, az a mély, férfias bariton, amelyben benne van az élet melankóliája, de öröme is, a gyönyörködés az emberekben és a dolgokban és egyúttal közöny irántuk, mint magányos gordonkázó a kert bokrai mögött, aki nem játszik megszabott kottára írt dallamokat, hanem csak a maga számára fantáziái, ahogy éppen eszébe jut, s ahogy belső sugallat igazítja kezét. Aki hallotta beszélni, az is ismeri ezt a hangot, mélységét, hangzatosságát, férfias szépségét - a beszédhang megegyezett írásainak hangjával. Ez a hang írásainak legfőbb szépsége. Maga az írásának szépsége. Ezért olyan nehéz elemezni, zenei és irodalmi fogalmakat kellene egyszerre találni hozzá.’’(Kiemelések tőlem - Sz. K.)15 Schöpflinnek - kritikusi habitusából fakadóan - nem állt rendelkezésére a keresett, egyszerre zenei és irodalmi fogalomtár, ahhoz végső soron a verselmélet vagy a ritmuselmélet metanyelvére kellett volna áttérnie. Mindazonáltal rámutatott a hangnak az írásba történő átvitelére, mint a Krúdy-pró-
