Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - IRODALOM, TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez I. (tanulmány)
Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez I. 67 hiányzik belőle a vers alapegysége, a sor.'1 A ritmikus próza megkülönböztető jegye azonban épp az, hogy rendezett a mondatnál s még a szónál alacsonyabb szinten is: a hangalak szintjén. Tinyanov ezért - fenntartva bár vers és próza mint a művészi szöveg szervezésformái közti elméleti különbségtétel szükségességét -, a ritmus elvét a prózára is kiterjesztette: „Rég bebizonyosodott, hogy a művészi próza korántsem semleges és szervezetlen massza, ami a ritmust mint szisztémát illeti. Ellenkezőleg: bátran mondhatjuk, hogy a próza hangalaki szervezettségéről szóló kérdés nem kisebb (bár másfajta) helyet foglalt és foglal el, mint a költészeté.”5 Karamzin, Puskin, Turgenyev, Flaubert és Andrej Belij példáira hivatkozva a próza írásfordulatait egyenesen úgy definiálta, mint a hangállományban bekövetkezett releváns változásokat: „A prózaírás minden forradalma úgy volt érzékelhető, mint a próza hangállományában bekövetkezett forradalom...”'’ Nem feledkezhetünk meg azonban arról a körülményről sem, hogy a prózaszöveg folyamatossága megsemmisíti - pontosabban, nem is veszi számításba - a (vers)sort. A prózában a soregység nem létező jelenség; a sor tipográfiai, nem pedig kompozicionális egység: „A próza ritmusa a próza konstrukciós elve - azaz a beszéd szemantikai szerepének elsőbbsége - által asszimilálódik, ez a ritmus játszhat pozitív szerepet a kommunikációban (kiemelheti és megerősítheti a szintaktikaiszemantikai egységeket), s játszhat negatív szerepet is (ha a késleltetés, elterelés funkcióját tölti be).”7 A prózával kapcsolatban ezért nem is „ritmusról”, hanem „rit- mikusságról” beszélt Tinyanov. A prózanyelvi kompozíció sosem alkot olyan zárt rendet, mint amilyen a versé, már csak ezért sem alkalmazhatók a prózaritmus leírásában verstani képletek. A ritmus természetét, működésmódját tekintve Andrej Belij fontos gondolatára hivatkozunk először. Eszerint a ritmus sosem kíséri, hanem megelőzi a beszédet.” Belij tehát nem azt a jelenséget tartotta döntőnek, hogy a létező, megvalósult beszéd vagy szöveg - akár vers, akár próza - „követ” valamilyen metrikai képletet vagy valamilyen következetes ritmust. Épp fordítva: mind a művészi prózának, mind a versnyelvi szövegnek saját inherens ritmusa van, mely - akár azonos metrikus képlet mellett is - más-másféle hangzást teremt. A ritmus intonációs gesztust (uHmoHcnfUotiHbtü Jicecm) hoz létre. Az intonációs gesztust Belij egyszerre „formaitartalmi” elemként határozta meg, azaz mint valamiféle kettősséget. A ritmikus forma már nemcsak szervezett matéria, hanem a jelentés megelőlegezése. Jelentősége épp abban van, hogy a formai kritériumot a jelentés világába viszi át, az „elsődleges intonációt” (a beszéd intonációját) stabilizálja a ritmikus formaképzésben. A ritmus forrása, genezise áll tehát itt előtérben, s az nem más, mint az élőbeszéd, nevezetesen: az élőbeszéd intonációja. Belij elgondolása abban követte a dinamikus formáról szóló formalista elképzelést, hogy a ritmust nem előre meghatározott keretnek (nem metrumnak), hanem következménynek tekintette, azaz nem megszilárdult metrikus alakzatokból akarta levezetni a vers- és a prózaritmust. Újdonsága viszont abban állt, hogy a rit
