Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - IRODALOM, TÖRTÉNET - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák. -I.A szöveg, mint alibi 1. (tanulmány Szegedi Lőrinc Theophania)
62 Száz Pál hetséges értelmezési tartományokat. A dráma műfaji adottságait tekintve az irónia kérdése mindig kulcskérdés lesz a hermeneutikai szövegolvasati stratégiákat használó logocentrikus színház számára. Az irónia játékba vonása így a túlértelmezés kérdéséhez, az értelmezhetőség relativitásához és annak pluralitásához juttat el; vagyis a logocentrikus színházi gépezet ontológiai ellentétéhez, a dekonstrukciós eljárásokhoz. Stratos E. Constantinidis Színház a dekonstrukció alatt? című tanulmányában a következő definíciót nyújtja: „A rendező, a tervező és a színészek akkor lépik át a dekonst-rukció küszöbét, ha lépésről lépésre magukévá teszik az alábbi négy premisszát. (1) A drámaszöveg nem mutat önmagán túlra: a színműíró gondolataira, vagy szándékára. (2) A drámaszöveg nem testesíti meg a színműíró gondolatait vagy szándékát. (3) A drámaszöveg nem véges számú jelöltből áll. (4) A drámaszövegnek nincs mélystruktúrája, amely a felszíni struktúra mögött rejtőzködnék.”6 Később azt állítja, hogy a logocentrikus színházi produkció „biztosítja a színműíró szavának (a logosznak) azt a jogot, hogy az előadás létrehozásának teljes folyamatát ellenőrizze. [...] Azonban a hatás, amelyet a drámaszöveg kelt, nem a színműíró intenciója, hanem a rendező, a tervezők, a színészek érzékeny képzelőereje által valósul meg. Következésképp a drámaszövegnek nyitott a vége. Mivel nyitott végű drámaszövegekben a jelentések sem lehetnek befejezettek, a logocentrikus rendező, tervező, színészek befejezett, »zárt« előadásszövegeket próbálnak létrehozni. A bezáródás rögzíti a jelentést, és gátat vet az »újraírásnak«, amely a próbákat jellemzi.” Constantinidis természetesen nem szó szerint érti a nyitott végű drámát, ám esetünkben a konkrét tény és az elméleti megállapítás egybeesése még szembetűnőbben problematizálja a Theophania esetleges inszcenálásának kérdését. Egy naiv, didaktikus szöveg, ahol meg van mondva mi helyes és mi nem, ki a rossz és ki a jó (Igazság), pedig éppen ezek miatt az adottságok miatt lehet izgalmas. A szöveget nem felhasználni, elhasználni, hanem mindössze használni kell. Az irónia, az ironikus hozzáállás megkerülhetetlen az ilyen szövegek esetében, akár logocentrikus, akár dekonstruktív eljárások segítségével próbáljuk meg inszcenálni. Ezen egyszerű, de csonka struktúra esetében mindkét eljárás a maga korlátáival szembesül: a logocentrikus megközelítés kénytelen a túlértelmezésbe menekülni - az esetünkben szembetűnően nem létező, Constantinidis által említett mélystraktúra létrehozásának érdekében. A dekonstrukciós módszer a darab egyszerű sémáinak, lezáratlanságának köszönhetően a végletekig viheti a jelentéssel való játékot, ám épp ezért a kaotikusság veszélye fenyegeti. A mélystruktúra I. - A pszichologizáló olvasat Tennészetesen a vég hiányában is következtethetünk arra, „mit akart mondani a költő”, vagy akár „a szöveg”. E rekonstruált logosz segítségével is dolgozhatunk a szöveggel, jelentéssel tölthetjük fel, megteremthetjük annak mélystruktúráját. Vagyis a naiv, kétdimenziós szöveget méllyé és ámyalttá tudjuk tenni (például az alakok pszichológiai meg- rajzoltságával, a kapcsolatrendszerek részletes kidolgozásával, a térrel való munkával, a színészi játék árnyaltságával stb.). Ebbe az irányba mutat például a pszichologizáló olvasat, és részben a lehetséges aktualizációs eljárások (hiszen az első család problémái és viszonyai újra és újra megismétlődnek).
