Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - IRODALOM, TÖRTÉNET - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák. -I.A szöveg, mint alibi 1. (tanulmány Szegedi Lőrinc Theophania)
Irodalom, történet 1 sz SZÁZ PÁL Elsüllyedt magyar drámák Bevezetés az. Irodalmi Szemle új sorozata elé Az Irodalmi Szemle most induló, Elsüllyedt drámák című sorozatában olyan magyar drámaszövegek kerülnek bemutatásra a reneszánsztól a 20. század közepéig, melyek nem kerültek be a hagyományozódás folyamatába, melyeknek nincs vagy alig van nyomuk a kulturális emlékezetben. A válogatás elsődleges kritériuma a színházi elfeledettség - olyan szövegek kerülnek tehát górcső alá, amelyek máig nem találtak utat a színházhoz. Olyan darabokról lesz szó, amelyeket vagy be sem mutattak, vagy ha igen, akkor azt kizárólag a drámatörténeti szakirodalom említi. Egy ilyen körkép kizárólag akkor lehet gyümölcsöző, ha a válogatásba bekerült szövegek mellőzöttségük ellenére is használhatóak, érdekesek és aktuálisak színházi szempontból. A magyar színházkultúra kései, 19. század végi - 20. század eleji virágzása tette csak lehetővé egy folyamatos, termelésszerü drámairodalom kibontakozását - hiszen addigra született meg a nagyvárosi közeg, amely színházra és hazai drámára is igényt tartott. A 19. századot megelőzően például nincs olyan szerzőnk, akit tisztán drámaíróként tartunk számon. A magyar dráma sokáig próbálkozások, kísérletezések területe volt, a biztos színházkultúra háttere nélkül. Ezeknek a kulturális adottságoknak, a színház távoliságának - és az ennek köszönhető, drámaszövegekben fellelhető dramaturgiai ügyetlenségek - ellenére vannak egészen meglepő szövegek is. Több annál, mint a reneszánsztól a romantika koráig egy kézen megszámolható, kanonizálódott - így (néha) játszott - szövegek is (pl.: Balassi Bálint: Szép magyar comoedia; Bessenyei György: A filozófus; Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné; Katona József: Bánk Bán; Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde). Ami a régi iskola- és udvari drámáinkat illeti, általánosan elmondható, hogy mind ez idáig csak irodalmi elemzések készültek róluk, és - bár sokszor csak említés szintjén- helyet kaptak az összefoglaló drámatörténeti munkákban. Szövegelemzésen, interpretáción alapuló, a színház müködésmechanizmusát szem előtt tartó elemzések azonban máig nem készültek. A régi magyar irodalom drámáinak színrevitele ritka, mint a fehér holló, és sajnos, ezekre az előadásokra sem épp a szöveg élővé tétele és használata a jellemző. Más szavakkal, ezekből a szövegekből nem született érvényes - sőt mi több, kanonikus - előadás. (Ennek szép kivétele az Arvisura színház Magyar Electrá)a 1988-ban, Somogyi István rendezésében.) Még legismertebb régi darabunk, a Szép magyar comoedia is leginkább várjátékként, vagy jobb esetben múzeumszínházként „éledt” meg.
