Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén IV. (tanulmány)
52 Csicsay Alajos őket, és máris nyert ügyünk van; politikai agitációval a gondolkodó embert gyakran elriasztjuk, vagy legalábbis nem nyerjük meg” (Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914-1918. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 97-98.). Ő már csak tudta, hogy a cél szentesíti az eszközt, hiszen nagy gyakorlatra tett szert a taktikázásban, sőt a végén jól átgondolt stratégiája is lett, ami meghozta számukra a győzelmet. A csehszlovák állam létrehozásában Masaryknak kétségtelenül felbecsülhetetlen érdemei vannak. Az viszont más kérdés, hogy mi, magyarok, mekkora árat fizettünk ezért. Két dologról hallani sem akart Masaryk. Az egyik, a közép-európai államok konföderációjának létrehozása volt, a másik pedig, hogy az új államok közötti határok etnikai alapon jöjjenek létre. „Ahatárok meghúzásánál döntően az esett a latba, hogy a nemzet és az állam függetlenségre való jogának az elismerése nagyobb jelentőségű, mint a terület meghatározása” (Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914-1918, i. m., 387.). Később így folytatta: „A kisebbség, ha jelentős is, nem nemzet. Az »önrendelkezési jog« terminus nem jelenti egyben a teljes politikai önállóságra való jogot is. A mi németjeink is határozhatnak úgy, hogy velünk maradnak, mint ahogy a svájci németek is kitartanak Németországon kívül. [...] Az önállóságról nem csupán nemzeti és nyelvi szempontok döntenek, hanem gazdaságiak is. Német kisebbségünk kérdése nemcsak a németek, hanem a csehek jogainak is kérdése, valamint a kétoldalú, kölcsönös, főleg gazdasági előnyöké” (Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914-1918, i. m, 402.). Arról azonban mélyen hallgat, hogy a Csehszlovákiához csatolandó - hiszen akkor még nem született meg a döntés — területek németjei és magyarjai akarnak-e majd hozzájuk tartozni. Meg arról is, hogy a kisebbségek az önrendelkezési jogot sohasem kapták meg. Akkor hát miről is határozhattak? Ugyanezen az oldalon írja, hogy Károlyi a történelmi Magyarország egységének megőrzésén fáradozott. Nehéz lenne elhinni, hogy nem tudott róla, hogy Károlyi hadügyminisztere, Bartha Albert és a szlovák Milan Hod- ža, 1918. december 6-án demarkációs szerződést írtak alá, vagyis nagyjából az etnikai határvonalat húzták meg a két leendő „nemzetállam” között. Masaryk írta le A világforradalom...-ban azt is, hogy a szlovákoknak a magyarokban azért nem szabad bízniuk, mert a fiaikat nemzedékeken keresztül ellenük nevelték. Ezért tudták velük elhitetni, hogy a nemzetiségek az állam alapjait ássák alá, ami miatt ők csak védekeznek. Mondhatnánk, azóta ez a vélekedés is a visz- szájára fordult, de inkább nem mondjuk, mert ma már szinte minden „nemzetállam” belpolitikájának részét képezi a kisebbségekkel szembeni bizalmatlanság, ami óhatatlanul befolyásolja a fiatalság gondolkodásmódját is. Különben miért alakulnának sorra a nemzeti öntudattól túlfűtött ilyen-olyan (iljú) gárdák? Ha jól szemügyre vesszük ideológiájukat, nem annyira valamiért lelkesednek, mint inkább valami, de még inkább valakik ellen acsarkodnak. Azt is érdemes aláhúzni, hogy bárminemű másság nem elfogadása nem csupán az egyének lelki tulajdonsága, hanem a közösségeké is. Sőt, leginkább azoké.
