Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén IV. (tanulmány)
CSICSAY ALAJOS Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén* IV Kovács Endre, mint (egyik) tanú „Nem vagyok politikus, egyszerűen csak kortárs vagyok, tanúja egy tovatűnt világnak” - kezdi mondanivalóját Kovács Endre az 1981-ben megjelent Korszalcváltás című emlékiratának bevezetőjében. Munkáját „mögöttes történelem”-nek nevezi, amely „éppen a lényeg kihámozásához segítheti a késői kor kíváncsijait” (Kovács Endre: Korszakváltás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981, 5.). Mondhatom, én is a kíváncsiak közé tartozom, olyannyira, hogy kétszer is elolvastam Kovács, számomra érdekfeszitő memoárját. Tettem ezt több oknál fogva is. Először, mert az 1950-es években diákként négy évet töltöttem el abban a városban, amelyben ő felcseperedett. Iskolánk a Duna utcában volt, amelyet többször is megemlít, ismertem a város épületeit, s régi kávéházait is, igaz, ez utóbbiakat leginkább csak kívülről, de annál inkább belülről a két háború között létrehozott (nép)könyvtárat, amelynek még megvolt - az 1950-es évek közepén - a gazdag magyar könyvállománya, és többször is megfordultam az akkor még működő gyárnegyedben, ahol Kovácsék családja József Attila-i nyomorban tengődött a proletár népek között. Viszont e népréteget már hiába kerestem volna, mert elsősorban nekik és maradékaiknak építették fel Pozsony, második világháború utáni első — falura emlékeztető családias, Ötszáz lakás (szlovákul: „Päťsto bytov”) nevű lakónegyedét, ahová később évtizedeken keresztül szinte hazajártam feleségem szüleihez. (Azért nem lakótelepet irok, mert ilyet már építettek az 1920-as években is Pozsonyban a csehek.) Meg persze randevúra is a cérnagyár sarkához jártam annak idején. Bámulatba ejtő, hogy több mint ötven év múltán is, ha arra járok és találkozom néha valamelyik rám mosolygó régi ismerőssel, első kérdése, hogy „Ako sa máte? Ste zdravý? Chváľa bohu” (Hogy van? Egészséges? Hála Istennek), majd felsorolja családja tagjait, az ismerősöket, szomszédokat, és elmondja, kinek-kinek hogy alakult a sorsa, s ha olyanokra terelődik a szó, akik már eltávoztak az élők közül, az arca elkomorul. Ök az 1950-es években már mindannyian szlovákok voltak, a család pedig, amelyikbe benősültem, magyar. Még az sem zavarta őket, hogy apósom volt a Csemadok főtitkára, a gyerekek, majd az unokák is magyar iskolába jártak, s a postás nap mint nap csupa magyar újságokkal rakta tele a postaládájukat. Mégis miért van az, hogy az együtt, illetve egymás közelében élő emberek el tudják foA tanulmány előző részeit 2012. júliusi, szeptemberi, valamint októberi számunkban közöltük. — A szerk.
