Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Szászi Zoltán: Zimankó és a Város Szive (regényrészlet)
Zimankó és a Város Szíve 45 annyi az apróm. - Mint egy régi Cseh Tamás szöveg, úgy hangzott ez az egész, s mintha azt keresné, hol lesz majd lakóhelye s mit, milyen korán vehet inni, ha reggel lemegy a boltba. Hajnali részegség, hát persze, ha a Logodi utcában lenne ingatlanja, nem gondolna ilyesmire. Marad hát az álmok és álmodozások helyett a fagyos reggeli várakozás, majd az átszállás a csatlakozásra, be a munkahelyére, a szűkös, korábban csomagolóként szolgáló vacak kis irodába, a kéttenyérnyi íróasztalához, csiklandozni a múzsát, és remélni, hogy egyszer még történhet valami. Azok a hiú remények Remélni, hogy egyszer még történhet valami. Igen, talán megint utazni kéne. Feljárni Pestre, vagy elgurulni Miskolcra legalább kétszer hetente, ki az egyetemi városba, találkozni a régi kollégákkal, élni azt a régi életet, amikor a diákok befogadták maguk közé, amikor partner volt, élénk viták szereplője. Talán megint előbukkanhatna az a lány is, igen az a lány, akivel olyan egyszer volt soha nem felejtem kapcsolatban élt, akit máig nem tud feledni, s akinek a nézését, kacaját, érintését akkor szokta újraálmodni, amikor kicsi, száraz levegőjű lakásában egyedül fekszik, és egyedül kel, s lefekvés előtt a nyomasztó, mázsás súlyok könnyítésére lenyom egy feles sompálinkát. Különleges, semmihez sem hasonlítható aro- májú párlat az, minden cseppje som, ahogy a kismaszek gyártója és forgalmazója méltán büszkén állítja a pálinka címkéjén.- A mások élete az bizony mindig érdekesebb, de magadat megírni, na ahhoz nagy bátorság kell, ám ha belefogsz, ha belefogysz is, meg kell tenned, mert másképp nem szabadulsz a démonaidtól! - A tanácsot Zimankó dörmögte el az Ifjúnak, egy nagy ivászat után, az a Zimankó, aki nem mellesleg szintén éppen a saját életével volt elfoglalva. Azt írta volna meg, azt a nagy létegyetemet, amit akar- va-akaratlan végigjárt az átkosban. Éppen azt a történetet sodorgatta a fejében, amit kocsikísérőként, boldogult és szép reményű segédmunkásként, sok verssel a fejében úgy élt meg, mint egy nagy és állandósult vándorlást, s amiben egyedüli biztos pontként a lányok, a nők mutattak valamiféle nyomvonalat, kapaszkodót az emlékezéshez. Ifjú Barnabás semmit sem szólt a mások és a saját életük megírásáról szóló szentenciára, csak szótlanul összébb húzta magán kissé kopott, háromnegyedes télikabátját, és belenézett a kavargó havat szitáló égbe, ahonnan apró masni formájú pihék kezdtek el szép sűrűn hullani, egy épp az orrára pilinkélt, majd elolvadt, épp annyi vizet csordítva le az arcán, amennyi egy könnycsepp. - Milyen romantikus hülyeség ez az egész! - hessintette el magától Ifjú az emlékeit megszállva tartó fura lány zöldeskék, téli égre, vagy a haragos, nyári viharban zúgolódó Balatonra hasonlító tekintetének soha nem feledhető pillantását, hogy ismét odafigyelhessen zord barátja meséjének folytatására.
