Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Tóth László: Kívül bent, avagy Régi-új s újabb futamok (hollétről, irodalomról, halálról, irracionalitásról) (naplójegyzetek)
34 Tóth László tud(hat)juk, milyen lesz halottnak lenni, s főként milyen halottak leszünk. Ám azt igen, hogy milyen lehet nem lenni. Nem egyetlen végpont tehát a halál, hanem, inkább, három pont életünk végigmondhatatlan, halálunk után is folytatódó mondata után... És nem kell félnünk, fül is lesz elegendő e mondatra, aki hallani fogja. Lehet, több is, mint amennyinél (amennyiben?) életünkben meghall(gat)ásra találtunk... (Dsz., 120126) Elmegy-e az ember? (A Halottaskönyv/íözj „És mintha szégyelt trágár / szót mondanál, / úgy mondod ezt a szót / halál” - ez szintén Babits, a Hányán sírják, panaszolva... című (hátrahagyott) versében. Ami számomra fontos ebben a négy sorban, az két szó, a ’szégyen, szégyell’ és a ’halál’ egymás mellé helyezése, a halál miatti ’szégyen(kezés)’, ’szégyenérzet’, a halállal való szembesülésből fakadó ’szégyenlősség’ megfigyelése, felemlítése. Ami engem illet, gyermekkoromban, falun, egy már felbomlani kezdő, de még múló teljességét is érzékeltetni, mutatni képes, még jelentős életszervező, személyiség- és közösségformáló erővel bíró, ugyan már nem egészen intakt, de még meglehetősen hagyományos paraszti-népi kultúrában, klasszikus faluközösségben nőttem fel, melyben a halál még az élet szerves részének számított, a halálról való beszéd pedig a (kis)gyermekek közelében sem jelentett tabutémát, és a haldoklót sem szakították ki családja és otthona megszokott, bensőséges közeléből, mely (mai) kiszakítottsá- ga nem növelte idegenség- és kivetettségérzetét, s egészen míg a halottvivők temetési menete elején ki nem fordultak koporsójával kapun, a halott megtartotta helyét addigi otthonában. Mi több, s erről írtam, beszéltem már egyszer-kétszer, tekintve hogy kinek-kinek a halotti ruhája, illetve a majdani temetési ceremóniáján használatos tárgyak, eszközök is rendszerint még évekkel az illető tényleges halála előtt megvásárlásra, beszerzésre, bebiztosításra kerültek (hogy ne kelljen majd hozzátartozóinak szomorúságukban s a nagy kapkodásban gondoskodniuk róluk), ki-ki már életében, illetve életéből kihasított bizonyos teret annak a majdani halottnak, aki ő maga lesz, ha eljön az ideje (akár a sublótfiókban, szekrényhasban, cipős ládában sokszor évtizedig tárolt halotti viselet révén is - a cipős láda sem tévedés, illetve nem túlzás itt, ugyanis akadtak olyanok is, akik a koporsóban is ragaszkodtak a lábbeliviselethez, mint például anyai nagyapám, aki már jó előre kijelentette, hogy ő bizony nem akar mezítláb futkosni a feltámadáskor). Mostanában azonban - az utóbbi évtizedekben -, a világ s világképünk gyors változásával - ezeket s okait nem részletezem most - a halálhoz (s a saját halálunkhoz) való viszonyulásunkban és temet(kez)ési szokásainkban, gyászkultúránkban gyökeres, nemegyszer, állítom, élet- és emberellenes - mert a teljességet tagadó, s csupán a részt, a pillanatot előnyben részesítő változások zajlottak le. Valahogy tabutéma lett a halál, elkerülendő a nevén nevezése, s egyre nagyobb kínban keresgéljük az eufemizmusokat és kerülgetjük az elmúlással (elmúlásunkkal) való szembesülést, mint a macska ama bizonyos forró kását. Ahogy mai napság mondani szokták volt, mindig eldurran az
