Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Márkus Béla: „otthon hazátlan, örök csavargó" (esszé Gál Sándorról)
18 Márkus Béla zetiségi művelődés legkülönbözőbb területein dolgozva. Mert még az út metaforához is talál, amit hatvanötödik születésnapján munkásságának alapos ismerője, Koncsol László mondott az emberről: „Életed motorja az isteni KRESZ által megengedett fordulatszám kétszeresével-háromszorosával is pörgött.” Ezt a pörgést, ami a közéleti szerepvállalást - a Csemadokban, a Magyarok Világszövetségében, az Anyanyelvi Konferencián betöltött tisztségeit, a különböző Napok (Jókai, Fábry, Kazinczy, Szenczi Molnár Albert) és táborok (például a Tokaji Irótábor) szervező munkáját — illeti, a bársonyos forradalom utáni szakasz egy ideig még felgyorsította. Művészi szerepvállalása, irodalomfelfogása azonban támadások kereszttüzébe került, nyilván annak következtében, hogy csak a közösségi sors kifejezőjét, személyes megszólaltatóját látták benne, s nem a „személytelen” esztétikum megteremtőjét is. A róla nem egy helyen igen igaztalanul ítélkező Grendel Lajos ezért sorolhatta úgy általában az elbeszéléseit Dobos László, Duba Gyula, Mács József regényei mellé, mondván, jobbára ezek alakították ki a csehszlovákiai magyar próza arculatát. A listára kerülés még megtisztelő is lehetett volna, különösen, hogy a kolléga másutt — a rendszerváltoztatás utáni idők íróinak hallgatásáról töprengve - elismerte, 1989 novemberéig (nem tovább, éppen eddig!) a szlovákiai magyar irodalom irányzatosságának „volt egy kevés létjogosultsága”. S itt a három regényíró mellett újra Gált szerepeltette, mint akik erősítették a magyar kisebbség azonosságtudatát, és „botorság lenne tagadni, hogy erre nagy szükség volt”. Volt — azaz múlt idő: ide kell utalni a tegnapi arculatformálókat. A képviseleti elvet követőkről a kortárs prózaíró - ki tudja, kinek a képviseletében — kijelenti, hogy a nevükkel jelzett prózamodell „nem lesz, és nem lehet kánonja prózaírásunknak”. Summa summarum, dogma írja elő: a kisebbségi magyarság azonosságtudatának erősítésére nincs többé szükség. Az irodalom társadalmi funkciója háttérbe szorul — ez a váteszi axióma már egy hannadik dolgozatban, a század végi szlovákiai magyar irodalom helyzetképében tűnik fel. Ott, ahol Gál Sándor ismét a többször citált regényírók társaságában találhatja magát. Kétség nem férhet hozzá, mondvacsinált okokból kerül oda. Az eljárás ismerős: védve támadó. A tanulmányíró előbb „igaztalan”-nak tartja a — ki tudja, ki hangoztatta - vádat, hogy eme szerzők sematikus prózát írtak volna, aztán lehetetlennek mondja elhallgatni, hogy „müveikben a dialektikus és történelmi materializmus tételei visszhangoznak”. „Ez a szemlélet találta meg adekvát formáját a monumentalizmusban”, úgymond nagyepikai müveik ezért tűnhettek megkésettnek és korszerűtlennek. Mindez még fájó igazság is lehetne, ha Gálnak volnának monumentális müvei, nagyepikai alkotásai. De mert nincsenek, az igazságtalanságot igen-igen szelíden, öreges bölcsességgel vette tudomásul, amikor levélféle válaszában - mielőtt kérte a vádlót, hogy ha arra jár, ne kerülje el az otthonát - a csend esztétikájáról értekezett, mondván, az mindent eligazít az időben, és - dőlt betűkkel emelte ki — „akkor nemcsak a valóságos, hanem a szellemi kannibalizmus is véget ér”.
