Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Márkus Béla: „otthon hazátlan, örök csavargó" (esszé Gál Sándorról)
„otthon hazátlan, örök csavargó" 19 Hogy kétszer is visszatért a klinikai halál állapotából - a levél szóba hozta ezt is, mintha mentegetőzni akarna, Íróját mi teszi békés belátóvá. A betegségek is ráébresztik, hogy „masíroznak a délceg évek”, s hogy elindult a „végső rend felé”. Milyen úton, melyiken? A nagyepikáról nem mondhat le, hiszen ahhoz előbb művelnie kellett volna. A kisepika, kisregények formájában kísérti még annyira, hogy katonaélményeit regényesítse - például A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó kései próbát tegyen a komikum színeinek keverésére. Elbeszélőként elhallgat egyébként, naplói is mind szikárabbak lesznek, tényközlések, elemzések helyett inkább hangulatjelentések. A verskötetek címei pedig -A következő halál; A hívás igézetében', A rák évada - fölöslegessé teszik egyik értő elemzője tépelődését mind a kánonon, mind pedig azon, hogy vajon „az aktuális irodalomértési stratégiák felől ér- telmezhetőek-e”. A létösszegzésként is felfogható csattanót: „és nincs kérdés / csak elfogadás”, érti, aki érti. Az olvasó mint az élet stratégája rádöbbenhet: történetben rögzíthetetlen, térben és időben meghatározhatatlan, hogy ott áll, „minden mögött a halál”, a „távlattalan semmi”. Ami az érzések és élmények tárgyiasítását tekintve annyit jelent bizony, hogy ismét „személytelen”-né lett az esztétikum. A költő a személytelenből és a valótlanból, az anyagtalanból teremti meg a szorongató elmúlás költészetét. A halál hívásának igézetében megszólaló lírai én mintha Heidegger állítását igazolná, miszerint a világkép nem a világról alkotott képet jelenti, hanem a képként felfogott világot. A paradox megfogalmazások a gondolati összegzés tanúsítói, változatos poétikai eszközök használatával, az öncsalás vagy az önsajnálat legkisebb jele nélkül. Könnyed légiességben tűnnek át egymásba látvány- és látomáselemek, pedig a költői eljárás nem pusztán a hangulat tárgyi kivetítődése. A tárgyi objektiváció érzékletes példája a téli fa: „üres vagyok / ágaim között a szél / vijjogva keresi önmagát”. A Szél című, önálló kötetben megjelent kompozíciója is hasonló okokból lett volna, lenne érdemes a figyelemre: benne a világ, ahogy egyik méltatója írta, elveszti népi lokalitását és jellegét, és a teremtés meg a vég közé helyezve „egy kozmikus geomorfológia tárgyává emelkedik”. Kár, hogy ez az emelkedés és a hozzá fogható többi visszhangtalan maradt. Tóth László harminchárom év után újra azzal kezdhetné bírálatát, amivel a szerző tizenegyedik könyvéről, a Liliomos kürtökről szigorúan szólván indított: „ugyancsak itt lenne már az ideje Gál eddigi írói útját a maga teljességében, összefüggéseiben felmérő és felmutató pályaképnek, amely érdemlegesen kijelölhetné nemzetiségi irodalmunkban és szellemi életünkben elfoglalt helyét, annak alakításában vállalt szerepét”. Bizony, itt lenne már! hogy a hetvenöt éves Gál Sándor ne azt a képet vetítse maga elé folyton, melyet egyik versében - ez is ítélet a címe - így foglal ösz- sze: „s távolodván már látni / a túlélőket ahogy / letapossák a horizontokat”.
