Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Márkus Béla: „otthon hazátlan, örök csavargó" (esszé Gál Sándorról)
16 Márkus Béla részaratók első korai magzatja, mindenre éhes!” . .egy nép sorsa, múltja van velem” - tudatta a megérkező, s e bejelentkezés felért egy vállalással, a népi líra hagyományainak megújításával. Bár a szófordulatok, mondatszerkezetek olykor Nagy László, olykor pedig Juhász Ferenc költészetére emlékeztettek, az a köznapiság és az a szociografikusság, amit több kritikusa a következő kötet, a Napéjegyenlőség jellemzőjeként is emlegetett, inkább az Ágh István, Buda Ferenc nevével jelezhető hetek, majd az Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István és mások alkotta kilencek képi világával és beszédmódjával mutatott rokonságot. Több lehetett tisztelgésnél, hogy később Ratkó Józsefnek ajánlotta talán legnépszerűbb versét, a homokot. Az a szemlélet, amely „gondtól roskadók”- nak, a „rendek zátonyán megrekedt hajók”-hoz hasonlatosaknak tudta az egyszerre vonzó és taszító paraszti, falusi világot, indulatában talán nem volt sem oly harcias, sem oly keserű, mint az említett költőtársak egynémelyike - mindenesetre a „bilincseket, gátakat szakítani bíró ember” önképe hamarosan megváltozott. Nem a fel- ismerhetetlenségig, persze, és nem meglepetésszerűen: a vonások, karakterjegyek addig csak ismerősek voltak, azután meghatározókká lettek. A közvetlen megszólalást közvetettre cserélte föl, a személyes megnyilatkozást a beszélő egyéniségét elrejtő, szinte minden társadalmi-történelmi attribútumától megfosztó kifejezésmódra. Ha a kritikusok korábban a népi lírikusok követését tartották jellemzőnek, utóbb Nemes Nagy Ágnes költészetével példálóztak. Azzal a verseszménnyel, a tárgyias- objektív líráéval, amely a csehszlovákiai magyar irodalomban ekkor még csak keveseket ragadott magával. Hogy Gál Sándor szintén a vonzásába került, abban bizonyára szerepet játszott a cseh költészet iránt tanúsitott korai érdeklődése is, még bizonyosabban Tőzsér Árpádnak mind a mai napig sűrűn citált tanulmánya, a kiindulópontjában és fejtegetéseiben Lukács Györgyre támaszkodó A lírai vallomás hogyanja, amely ahhoz a végkövetkeztetéshez jut el, hogy az első két kötet értékét és nóvumát a „személytelen” esztétikum adja. Hogy a személytelenség programja mennyire illik a költő alkatához, és hogy a megvalósításához miféle „tárgyiasságo- kat” használhat, az életszemlélet emberi s társadalmi teljességének igényét a létszemlélet óhatatlanul szűkösebb kifejező eszközeire, a természeti világjelenségeire, elemeire cserélve föl - ez a dilemma igazából majd csak a hatodik verseskötetében, egy-két méltatója szerint a második születését hozó Folyó ban vetődik fel, ám itt igen nagy nyomatékkal. Tanúsíthatja a Fábry Zoltán emlékének ajánlott kihalt évszakok, még ha az út metaforát nem a két verstípussal hozza is kapcsolatba: „a kihalt évszakok összetorlódnak / súlyos némasággá, nincs nappal, / és éjszaka sincs, se szó, se történelem - / az időben minden anyag egynemű.” Ugyanitt állítja, „az út, amit készítettünk, másnak épült”, és bár közhelyes a fogalmazás, a csalódottság érzését mégsem fedi
