Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Márkus Béla: „otthon hazátlan, örök csavargó" (esszé Gál Sándorról)
„otthon hazátlan, örök csavargó" 17 el - mégis hívhatja régi-új programra, visszakanyaríthatja az ismert útra, onnan indulni ismét. A következő kötet, az Éden és a Golgota között beszédes című - Amíg lehet- kilenc részes kompozíciójának, hosszú versének lírai alanya mondja: „miért ne ezzel kezdeném / a bennem levőkkel a sorsommá nőtt sorsokkal / az utammá lett utakkal s minden mással / amit ez a külön történelmű világ / belém égetett.” Visz- szaköltözni „a lét-kisebbségből / az anyag-többségű mindenség kebelébe”, jelöli meg a célt, mert hogy „elérkezett az idő elmondani / nem ifjú heveskedéssel hanem érett / férfi-fegyelemmel amit a tapasztalás / és a hajnalok egybetereltek”. Műfaji szempontból is érdekes helyzet, hogy a lírikus „külön történelmű világa” épp akkorra épül fel, amikorra az elbeszélőé. Egy irodalomtörténész a „kisebbségi sors identitáshiányos állapotának” kibeszélőjeként jeleníti meg a szerzőt, a lírikus és a novellista közös jellemzőjét keresve. Ehhez azonban a két útnak találkoznia kellett, és egy ideig egyben futnia, hogy aztán újra elváljanak egymástól. Alaposabb (út)vizsgálat annak járhatna utána, vajon mennyire tért el egymástól programjában és felfogásában a költő és az elbeszélő. Vajon ez utóbbi indulását - a nyilvánvaló Hemingway-ösztönzések mellett - nem az a beatnemzedékhez kapcsolható életszemlélet befolyásolta-e a legerősebben, amely korának tipikus ifjú alakját a lézengő hősben látta meg, a Lugossy Gyula, Csörsz István, Munkácsi Miklós, Császár István és mások megteremtette alakokban. A Nem voltam szent, Gál Sándor első prózakönyve után a Múmia a fűben is ezt valószínüsítteti, kiváltképp ez utóbbinak a Visszafelé vagy a Tróger Haver című darabjai. A kóborlás, a csavargó-lét a legkevésbé sem a kisebbségi sors parancsolta életstílusként tűnt föl, miközben a csehszlovákiai magyar irodalomban ez idő tájt íródtak - íródhattak — a magyarság háború utáni drámai sorsának, kollektív bűnössé nyilvánításának, teljes jogfosztott- ságának történetei, Rácz Olivér, Dobos László regényei. Vagy Mács Józsefé, a címében is programot bejelentő Adósságtörlesztés. A novellista Gál Sándor majd csak évek múltán ad számot a sorsává nőtt sorsokról, előbb megírja, a személyes érintettségtől néhol szemérmesen és fölöslegesen tartózkodva a Mesét mondok, valóságot című szociográfiáját, majd A király, a Szentuccája, a Családi krónika vagy a Tábori lapok című, a publicisztika, a riport felé hajló prózáit, illetve az ítéletidőt, ezt az elbeszélés és a bele ékelt vers hatása nyomán kialakult „balladai hangoltságú” történetet - ez aligha az ütemtévesztés jele. Hanem az adósságtörlesztés elmaradásának szomorú és szigorú számonkéréséé, egyfelől. Másfelől vi-szont az önvizsgálaté, a Makkai-féle magunk revíziója szándékáé. Ahogy Gál egyik remek verse, a Távolodók fogalmaz: „és száll a semleges ég / az elmenőkkel, / az öntudatlan vétkezőkkel, / a nyelvük vesztett tétovákkal, / akik csak mennek, egyre mennek, / akik egyre csak távolodnak, / önmagukból is kitántorognak, / apáik szavát elfelejtik, / tegnapjukat rejtve rejtik, / néz utánuk küszöb, kapu, / néz a sötét kapubálvány, / s kifordul az emlékük is / a megnémult ajtók száján.” A számonkérés és a szembenézés egyidejű igénye annál eltökéltebb lehetett, minél visszhangosabb sikereket ért el elsősorban művészként, de újságíróként is, illetve szerzett megbecsülést a nem
