Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Gál Sándor: Kitágult nap 10. - „Szép az, ami kétségbe ejt" (naplójegyzetek)
Kitágult nap 10. 13 réséig, hogy minderre az összpontosításra már alkalmatlanná vált. S hogy ezt a bizonnyal bekövetkező drámai változást ne kudarcként élje meg, de a természet törvényes rendjeként fogadja el. Azt hiszem, a hangsúly az elfogadáson van. Olvasom az irodalomelméleti tanulmányokat, okos, mai eszmefuttatásokat, a végén azonban mindig az derül ki, hogy ez az egész másodlagos, és az írást - az alkotást - tekintve, nincs különösebb jelentőségük. Mégpedig azért, mert - bármennyire színvonalasak is ezek a teóriák és vélekedések - soha nem belőlük lesz a vers, a regény, a novella, netán egy színpadi alkotás. Igaza van G. Steinernek, aki a fentiekkel kapcsolatban így vélekedik: „Ugyan ki lenne kritikus, ha író is lehetne?! Ki volna hajlandó irodalomtörténész lenni, ha fel tudná zengetni a verseket...” Mert: „Nem a kritika az, ami a nyelvet élteti” ( Egyre távolabb a szótól). Következésképpen a kritika rangját is ehhez a másodlagos szerephez kell igazítani, méltányolva tárgyilagosan a társadalomban betöltött közvetítő szerepét. Mert tíz könyvből megcsinálni a tizenegyediket - az nem alkotás! * * * Vissza kéne jutnom a hétköznapok megszokott ritmusába, de a többnapos kihagyás után ez elég nehezen megy. Egy sor esemény, élmény torlódik össze, amolyan „napok hordaléka”, ahogy valaha - ugyan ki emlékszik még rá? - Déry Tibor nevezte az Élet és Irodalom-beli sorozatát. De valóban: ez a „hordalék”? Hátha pontosan ez a „fősodor”, az, ami megélhető, és így valóságom rögzíthető lényegét adja, illetve foglalja össze?! Kicsit távolabbról nézve, úgy tűnik fel előttem, hogy a többi kezd mellékessé válni - a verseket kivéve! Mindennek ellentmondani látszanak azok az elképzelések, amelyek megírására már félkönyvnyi jegyzetet készítettem, s amelyeket valóban meg kell írnom, mégpedig azért, hogy eljussak a magam békéjéhez, vagy legalábbis egyféle nyugalomhoz. Ha létezik ilyesmi egyáltalán számomra! *** K.-ék leptek meg délután, Sátoraljaújhely felé menet. Igen megörültem nekik, hiszen az utóbbi években már nagyon ritkák az ilyen találkozásaink. Mi - a „búcsúzó nemzedék” - az 1930-as korosztály, már egyre nehezebben mozdul, s így a találkozások lehetősége bizony csak ritkul, fogyatkozik. Van, akit legalább tíz éve nem láttam... Időnként telefonon váltunk szót erről-arról. Hát ezért örültem a ma délután ajándékának. Csak az a gond, hogy a tegnapi nyomorúság tovább folytatódik - a szétdarabolt belső szerkezetben valami megint nem működik, s ez vagy ezek a zavarok kínoznak és teszik tönkre napjaimat. De félre a panasszal, hiszen nagy dördülésekkel kísérve egy frissítő vihar áztatta meg a kertet, aminek illik örülni. Mert egy ilyen fenségesen villámló-mennydörgő magassággal szemben az egy-em- ber léte majdnem a semmivel egyenlő. Persze, tudom, hogy az ilyen összevetés
