Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - OLVASÓ - Keserű József: Az újraértett Krúdy (tanulmány)
84 Keserű József Ezek közül az egyik legjellemzőbb, hogy a megnevezetlen, kívülálló elbeszélő hosszabb-rövidebb szakaszok erejéig „lemond” elbeszélői státusáról és valamelyik szereplőt beszélteti. A narrátor személyének megváltozása pedig, ha hangnembeli eltérést (általában) nem is von maga után, az addig uralkodó nézőpontot egy másikkal váltja fel. íme, néhány kiragadott példa erre a jelenségre: Az Őszi utazások a vörös postakocsin egyik epizódját Madame Louise naplójának idézett részleteiből ismerhetjük meg. Az Asszonyságok dijában Dubli úr birtokolja egy ideig a narrátori pozíciót, az N. N.-ben pedig a Juliska nevű szereplő teszi ugyanezt. E váltások sokszor nem veszélyeztetik komolyan az elbeszélő szuverenitását, inkább csak lehetőséget teremtenek arra, hogy a szereplői monológok afféle „áriákként” törjenek a felszínre. Az elbeszélők többszörözése mellett Krúdy viszonylag gyakran él azzal a trükkel is, hogy bizonyos szövegrészeket - egy idéző mondat hozzáillesztésével — utólag a szereplőnek tulajdonít (pl. a Nagy kópé első bekezdésében). Olykor pedig előfordul, hogy az elbeszélői hangot nem tudjuk egyértelműen sem a kívülálló narrátorhoz, sem pedig valamelyik szereplőhöz rendelni; pontosabban: nem dönthető el, hogy melyikük nézőpontja érvényesül (több példát találunk erre az N. N. bizonyos részeiben, illetve a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénytöredékben). A narrátori mindentudást relativizáló stratégiák közül figyelmet érdemel továbbá az elbeszélői önreflexiók helyenkénti gyakorisága. Olyan esetekre gondolhatunk, amikor a narrátor a szöveg nyelvi megalkotottságára, illetve irodalmi jellegére hívja fel a figyelmet, hangsúlyozván, hogy amit olvasunk, csupán fikció. Ez az eljárás a 18. századi angol regények önmagukra reflektáló, s ezáltal önironikussá váló elbeszélőinek gyakorlatát idézi. Ami az elbeszélés időviszonyait illeti, Krúdy e téren merészebbnek mondható. Gyakran tapasztalható nála az a jelenség, amelyet a narratológia a történet ideje és az elbeszélés ideje közötti eltérésnek, illetve nem egyidejűségnek (anizokróniá- nak) nevez. Ennek lényege, hogy az eseménysor tényleges ideje és az események elbeszéléséhez szükséges idő között jelentős elcsúszás tapasztalható. Krúdy esetében általában az előbbi rovására. Ez annyit tesz, hogy sok esetben olyan eseményeknél, amelyeknek a lefolyása alapvetően nem igényel sok időt, az elbeszélő sokáig elidőzik. Mindez jelentős mértékben lelassítja az elbeszélés tempóját. Ezzel függ össze az is, hogy az elbeszélt történetnek számos esetben nincs könnyen beazonosítható fő cselekményszála. A Boldogult úrfikoromban című regényben - amely számos vonatkozásban Thomas Mann A varázshegy és Virginia Woolf Mrs. Dalloway című időregényeivel5 is párhuzamba állítható - például a szereplők, mielőtt hozzálátnának napi feladatuk elvégzéséhez, betérnek egy kocsmába (sörházba), majd ott ragadnak. A modem regény eme klasszikusnak mondható színterén aztán semmi rendkívüli nem történik, mégis arra figyelhetünk fel, hogy közben eltelt a nap, és záróra van. A látszólag jelentéktelen események halmozása a központi cselekmény teljes elsorvadásával jár, s a szöveg ennek folytán az időn kívüliség illúzióját teremti meg.
