Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Lacza Tihamér: Egy időutazó vallomásai (esszé Mészáros Lászlóról)
LACZA TIHAMÉR Egy időutazó vallomásai Rendhagyó arckép a hetvenéves Mészáros Lászlóról Mészáros Lászlót éveken át csak hírből, pontosabban írásaiból ismertem. Első és eddig egyetlen kritikagyüjteményéről (Nyitott tétel, 1977) úgy írtam nem éppen hízelgő bírálatot, hogy még csak fényképről sem láttam őt. Aztán volt még egy ösz- szetűzésem vele: az Irodalmi Szemlében megjelent futurológiái eszmefuttatására reagáltam kissé fölényeskedve, és bár sok mindenben igazam volt, azért ma már úgy látom, hogy lehettem volna jóval visszafogottabb is. Első személyes találkozásunk valamikor az 1980-as évek vége felé lehetett a Szlovák írószövetség magyar szekciójának valamilyen összejövetelén, de lényegében csak egy bemutatkozásra szorítkozott. Később is csak nagyon ritkán futottunk össze. Akkoriban már a rendszeres kritikaírással is felhagyott (mint ahogy sokan nemzedéktársai közül, magamat is beleértve), és inkább a drámaírással próbálkozott. Nemrégen a Pátria Rádió számára készítettem vele egy hosszabb beszélgetést, és ekkor nagyon sok érdekes adatot megtudtam róla. Negyeden született 1941. október 23-án, az édesapja szabómester volt, az édesanyja - ahogy mondani szokás - háztartásbeli. Ő volt az első értelmiségi a Mészárosfamíliában, bár a családi emlékezet tudni vélt egy művészi adottságokkal megáldott felmenőről, aki valamikor a 18. század végén vagy a 19. század elején zongoratanár volt Bécsben. Hogy ez nem puszta fikció volt, talán az igazolhatja, hogy Mészáros László egyetlen hangszert hallgat szívesen mindmáig, ez pedig a zongora; bár nem játszik rajta, de különös vonzalmat érez iránta. Az irodalommal a köny-vek jóvoltából került szorosabb kapcsolatba: húgával együtt elolvasták az összes, Negyeden fellelhető könyvet, még a helybéli öregasszonyok fiókjaiban is olvasmányok után kutattak. A nyolcadik osztály elvégzését követően szívesen tanult volna gimnáziumban, de apja, akinek a kommunisták elvették a szabómühelyét is, jobbnak látta, ha valamilyen szakmát adó középiskolát választ, így került a komáromi gépipariba. Aztán persze ment volna tovább, például irodalom szakra, vagy újságírónak, de ezt az akkori előírások nem tették lehetővé. így lett a kassai, majd az ostravai kohászati egyetem hallgatója; ezt félbehagyva másfél évig katona Észak-Csehországban, és végül a pozsonyi közgazdasági főiskolán találta magát, ahol az irányításelmélettel és az informatikai rendszerek elméletével ismerkedett meg behatóbban, és ezen a szakterületen dolgozott egészen 2001-ben történt nyugdíjba vonulásáig. Ezekről a kitérőkről és vargabetűkről sok érdekeset elmondott a már említett interjúban, de talán fontosabb az, hogyan került ismét az irodalom vonzásába. Eleinte verseket, novellákat, rövid történeteket írogatott, első elbeszélése a Hétben jelent meg 1964-ben. Állítólag Tőzsér Árpád azt jegyezte meg valahol, hogy „tragikus világlátása tehetséget sejtet”. Tőzsér mellett Mács József is buzdította, majd
