Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök 10. (napló)
KULCSÁR FERENC Gyöngyök és göröngyök (10) (Napló) 2011. január 23. Ma van a Magyar Kultúra Napja. Hideg januári szél fuj, talán épp olyan, mint két évszázaddal ezelőtt, 1823. január 23-án, amikor Kölcsey Ferenc véglegesítette ódáját, de úgy is mondhatnám, „nemzeti fohászát”, a Himnuszt. „Imája” megírásakor a költő krisztusi korban lévő, harminchárom éves fiatalember volt; s ha csakugyan olyan hideg lehetett, mint e mai január 23-i napon, elképzelhetjük őt, amint szatmárcsekei otthonában — Cseke közel fekszik, mintegy fohásznyira szülőfalumtól, Szentestől az ablakon át a királykék-jobbágykék ég alatt szikrázó, behavazott tájat figyeli, a nem messze kígyózó, erdőket kerülgető Tiszán talán zajlik ajég, s odabent, körülötte ódon bútorok és könyvek hadserege őrzi a csendet; e magányban szívéig ér a múlt, s a „magyar nemzet zivataros századaira” gondol, tudván, hogy amíg költők lesznek a világon, a hűséges szavak, a szabadság eme katonái mindig fegyverbe hívhatók, ezért pennát fog, s írni kezdi: „Isten, áldd meg a magyart...” Lám, a magyar nemzet megszületésének szimbólumaként is értelmezhető vers fohásszal indul, s ez az esdeklés, ez a zsolozsma hosszú-hosszú időn át - búvópatakként - felbuzgóit, elő-elő- tört a magyar lelkekben - főleg 1844-től, amikor Erkel Ferenc megzenésíti, s elhangzik a pesti Nemzeti Színházban; Kölcsey ezt már nem érhette meg, 1838-ban visz- szaadta lelkét Teremtőjének, akihez egész életében, így a Himnuszban is esedezett. Ez a titkos módon, varázserőből a magyar nemzet himnuszává lett óda végigkísérte az 1848-1849-es szabadságharcot is, s miután a kezdeti magyar hadisikereket követően Isten védő karját az orosz cár kozákjai egy rövid időre vérrel befröcskölten „eltépték” a magyar nemzet feje felől, s a szabadságharc vérbe fúlt, elnyelve a „rebellisek” lelkeit Arad, Pétervárad, Pozsony, Komárom, Lipótvár, Kufstein, Olmütz, Józsefváros börtöneinek rideg kövei, a himnuszt is betiltották Bécsből, hogy hosszú időn át - a fekete-sárga császári „békében” - a császári himnusz, a Gott erhalte legyen a magyar nemzet „himnusza” is. Hiába bűnhődte meg a magyar nép a „múltat s jövendőt”, mondanám, mert 1848-at, majd 1956-ot is elnyelte ugyanaz a fenevad, mégsem mondom, hogy hiába, mert 1848 - ahogy Petőfi nevezte - a magyar nemzet „csillaga” volt, és - ahogy Petőfi nyomán Faludy Ferenc György nevezte - 1956 is: Európa és a világ történelmét a szabadság felé terelő csillag. Különben Kölcsey költészete itt, Csekén teljesedett ki, a Himnusz mellett ekkor írta a Vanitatum vanitas és A Szabadsághoz című versét is, melyben átkot mond a gyávára, ki borzong a szabadság szó hallatán. S élete vége felé itt írja meg - szellemi végakaratként - Parainesisét is Kölcsey Kálmánhoz s egyben a mindenkori magyar ifjúsághoz, melyben a kanti erkölcs kiteljesedést Javallja” unokaöccsének, a szív, az értelem és a lélek nemesítése által, elsajátítva a kultúra évezredeinek nagy
