Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök 10. (napló)
Gyöngyök és göröngyök (10) 13 értékeit, hogy az a lélekben és értelemben kiforrva az ember lényéhez kapcsolódjon, mint „esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött”, megteremtve önmagában az „eget és földet besugárzó egyetemes Ént”. S így felvértezve, na meg az Istentől kapott tálentumok megsokszorozása által kell/kellene minden embernek „boldogítania” nemzetét s azon keresztül az egész emberi nemet. Hangozzék ez bár túl „ünnepélyesen”, ma, a teljes értékvesztés, a minden egész eltörött dzsungelében sem tudunk Kölcseynél nemesebbet ajánlani. Mert ez, míg ember él a földön, érvényes marad. Ez járt az eszemben ma, 2011. január 23-án, a Magyar Kultúra Napján. S még valami - a Himnusz utóéletéhez fűzve. A napokban olvastam, hogy Budakeszin öt évvel ezelőtt szobrot emeltek a Himnusznak. Igen, nem Kölcseynek, hanem a magyar nép „imájának”. A hatalmas, kilenc méter hosszú és négy és fél méter magas műalkotás „egy kör sugarai mentén jeleníti meg a Himnusz szavait, melynek közepén egy kétméteres, bronzból készült Isten-alak látható. Az Isten alakja és a kör alakú kompozícióba zárt imádság az ősi három halmon áll. A szobor hét ívből álló szerkezetében pedig hétszer három harang szólaltatja meg az ünnepeken” az Erkel Ferenc megzenésítette Himnuszt. Jó, hogy van ilyen. S jó tudni, hogy van ilyen. Valami okból szebbé teszi a mai napot, a Magyar Kultúra Napját. * * * Nemrég megkérdezték tőlem, mennyire érdekelnek az - általam először hallott - aktuális kánonok. Valami olyasfélét válaszoltam, hogy érdeklik a fenét, az írásban hinni kell, mint a fa ültetésében és a ház építésében, ezért okosabbat nem tehetünk, mint tanulunk, dolgozunk és - Pilinszky Jánossal szólva - imát mondunk ezért, azért, egyszóval mindenért; különben is, ezeket az aktuális „Schindler-listákat” holmi mániákus irodalmi sznobok koholják, olyanok, akik az irodalmat valamiféle maratoni futásnak képzelik, ahol a célvonalnál stopperórával áll az ördög, esetleg isten, vagy urambocsál, maga a kánongyártó, s méri a lihegő, kimerült, szerencsétlen befutók idejét, ki lett az első, második stb.; ha a „futás” után a „győztem-győztünk” dicső kiáltással elkékült ajkukon összerogynak, az már a kutyát sem érdekli... Nem hiszem, hogy az írók, költők teljesítményét stopperórával kell mérni, s főleg nem kánont készíteni élő kortársakról - más kérdés, hogy a megboldogultakról sem —, hiszen az idő mindannyiunknál bölcsebb, ő majd összegyűjti a jó verseket, jó regényeket és novellákat. Mert Márai Sándorral én is vallom, hogy nagy költők, nagy írók nincsenek, csak jó versek, jó regények és jó elbeszélések vannak, melyeket majd a jövő „bokrétába köti”, tanulságul az utókornak; különben is, már igazi kegyelem, ha egy-egy költőnek, írónak - még a „legkánonibbnak” is - sikerül öt-tíz jó müvet alkotnia életében; egyébként pedig nem a „kánoniták”, hanem az irodalom ezerarcú igazsága és szépsége, katartikus „tisztítótüze” kell hogy „megégesse” olvasóit, ezt pedig csak olyan művek sora tudja nyújtani, mely fényt gyújt az emberben, hogy neki, személyesen ne
