Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - SZEMLE - Száz Pál: Kijáratok (György Norbert: Átmeneti állapot)
SZEMLE 71 György Norbert írása: Racine prózában és dialógus nélkül. Minden csak szó, szóban van a kép, képben a szó. A történés mondva van. Az eseménynek lenyomatát, reflexióját adják a szereplő szavai. A szereplő pedig akkor is magányos, ha vannak körülötte, vagy ha valakihez beszél. S ha már Racine, haladjunk tovább a teatralitás nyomvonalán, mert Gy. N. prózái drámaiak. Drámai események bújnak el a szöveg mögött/- között. Drámai abban is, ahogy a testet és a szellemet összekapcsolja. A rideg, biologikus testiségek (evés, genitáliák, emésztés, Norbert öncsonkítása, az Önvédelem leírása, A fény felében a másik szarrá verése, a Variációk Frankeinstenre sci-fi-szerü testcseréje) és a lélek, ami szerelem, múlás, és halál legföképpeni megnyilvánulása. Ezek a figurák a Testből beszélnek, meggyötört testek beszélnek itt, meg- kínzottak, megkínzó, dolgozó, leeső, evő, csonkított testek, s itt barokk festmények jutnak eszünkbe, Szent Sebestyén, Holofemész és egyebek, s végül és legfőképpen Goya. Testből, mint Valéré Novarina drámáinak figurái: „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához. .. .és ott van egyszer csak az ima kihagyása, az ima üres helye: egy üres hely, egy kimaradás... Az ima nem más, mint a földre zuhanás, a humusz, a humilitas humana, az emberi alázat újbóli megízlelése a szájban.” Az én nélküli líraiság helyévé persze a könyv válik esetünkben. Paradox s furfangos módon: a verbalizálódott én, a monológ, végső soron belülről bomlasztja szét az Ént. Ezek a szövegek az Én elvesztésének lenyomatai. Vagy nézzük fonákjáról: az egész könyv egyetlen Én, melyben huszonketten vagy negyvennégyen vannak/beszélnek. A zuhanás, a gravitációnak való engedelmeskedés, a matériába való belezuhanás, az azzal való találkozás, tulajdonképpen az énvesztés végterméke. Ez az a bizonyos drámai esemény, melyet vagy a kihagyásalakzatok sora, vagy a mellébeszélés, vagy a leírás leplez, s bizonytalanít el. Túl sok a bizonytalanság, az olvasó itt nem detektív, talán nem is régész, aki cserépdarabokat próbál összerakni, az olvasó itt nem rekonstruál, hanem konstruál, jobban teszi, ha projektál, önmagát, az énjét a szövegbe. Ez pedig megbecsülendő, mert a kreatív olvasás (-olvashatóság) ritka erény. Utazók a szereplők (s az utazás magányos tevékenység), s mi általában az útjuk másik felét, sok esetben pedig a végét látjuk. Az utazás mint átmeneti állapot, ami végső soron az élet. A végső állomás, a Nagy Drámai Esemény persze mindig a halál - vagy minimum a vele való találkozás. Minden ábrázolt út, akár képletesen, akár szó szerint a halálba vezet, a véggel végződik. Az itt vázolt utak, a labirintus lehetséges útvonalai néhol találkoznak, keresztezik egymást (nem a történet szintjén), ezek mindegyike kivezet a labirintusból. A fűmről kellene beszélni, ahelyett, hogy túldramatizálom a dolgokat, s nemcsak a szerző filmes orientáltsága ürügyén. De nem értek a filmhez. A szöveg térkezelése érdekelne leginkább. A
