Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - SZEMLE - Sipos Janka: Folyékony (regény)tér (Z. Németh István: Kiber tér, végállomás)
72 SZEMLE képi kompozíció, a megkomponált tér (idejöhet a fotóművészet is), ahová a test helyeződik. A kettő viszonya és iszonya. Meg a montázs. Meg a film/kamera mint bevallott narrátor (Egy filmet; Szonatina). Meg az Iűárritu filmjeivel való hasonlóság — hogy csakazértse az irodalomban keressünk párhuzamokat. Ezeket viszont inkább az illetékesekre hagyom. És inkább felfedezem, miért/miben/mitől jobb filmet olvasni. (Kalligram, Pozsony, 2011) SZÁZ PÁL Folyékony (regény)tér Z. Németh István Kiber tér, végállomás című novellatrilógiájáról Z. Németh István munkássága műfajilag meglehetősen tarka képet mutat: irt novellát, regényt, verseskötetet, humoreszkeket, irodalmi paródiákat, s a felsorolás meglehetősen foghíjas. Ami azonban mindeme sokszínűség mellett meghatározó vonása alkotásainak, az a szatirikus-ironikus humor, a frappáns szójátékok tobzódása, a modem problémák iránti nagyfokú érdeklődés, valamint az ötletesség. Mindez jól jellemzi a Kiber tér, végállomás című kötetét alkotó három novellát is. Ezeket azonban e jellemző jegyek mellett a tematikai párhuzam is összeköti. A science fiction műfajának hatása érezhető e három novellán (kisregényen?), e műfaj öröksége a kötet lapjain végig jelen levő szorongás attól, hogy a világunkkal valami nincsen rendben. Mint a cím is jelzi, e három szöveg valóság és álom, képzelet és realitás határaira kalauzol el bennünket, s mossa össze azokat szinte a felismerhe- tetlenségig. Az olvasónak nincs könnyű dolga, amikor kapaszkodókat keres ebben a (regény)térben, ahol minden szüntelenül valami mássá alakul, minden szilárdnak látszó pont valójában illékony illúzió terméke... Gyakran maguk a figurák is megfoghatatlanok, nem egészen körülhatároltak, sokkal inkább típusokat jelenítenek meg, mint egyéniségeket. Ezért sem olyan meglepő, amikor újra és újra megjelennek a történetek egy későbbi pontján, kissé más alakban - önazonosságuk semmivé foszlik. Az író nem is nagyon törekszik jellemábrázolásra, a jellemek a fontosabb mondanivaló szolgálatába állnak. Gyakran kapnak beszélő nevet (Berrugow őrmester, Démonov, Spenót), s az író mesterien játszik a szavakkal - bár, főként a történetek érthetősége szempontjából itt néha a kevesebb több lenne - és jelszavakkal. Az első novella, az Elektromos Orfeusz hőse egy író, aki azonos című regénye írása során látszik egyre inkább belebonyolódni saját fikciója terébe. Akár a mitológiai figura, kedvese visz- szaszerzése érdekében ő is egyfajta alvilágjárásra kényszerül, bár mint kiderül, ez az alvilág a saját elméjével egyenlő. Z. Németh az irónia mellett némi melankóliával festi le a kortárs irodalom intézményrendszerét, az olvasók - vagy, helyesebben, nem olvasók - elképzeléseit és szokásait, s az ilyen körűimé-
