Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szalay Zoltán: Zátonyok árnyai (Bodor Ádám: Az utolsó szénégetők)
SZEMLE 89 Nem ez azonban az egyetlen különös Bodor Ádám-i módszer. „Az írások takarékosan bánnak ugyan a történetek adagolásával, stílusuk azonban meglehetősen költői, választékos, és főleg természetleírásaiban árnyalatos, jelzőkben sem fukar” — írja a tárcákról Báthori Csaba. A költői- ség szokatlannak mondható egy minimalista prózaíró esetében, Bodor Ádám eszköztárából azonban nem hiányzik a lírai- ság, ami hozzájárul egyedi és összetéveszthetetlen hangjához; s ez a líraiság gyakran romantizáló és misztikus epizódokban csúcsosodik ki. (A jellegzetes Bodor A- dám-i nevek közül is kitűnik „Tengerszem Éva” — Ewa Morskie Oko neve, amely mintha egy népmesét idézne.) Érdemes hosszabban idézni A Szevan-tó közelében című tárcanovellából: „Meglett férfiemberek néha végzetes eltökéltséggel kiülnek egy ilyen hatalmas tóra néző hegyvállra csak úgy szemlélődni. Lebegni szeretnének. Táplálékot nem vesznek magukhoz, csak kevés vajjal ízesített teát, és végtelen türelemmel várják, hogy elrenyhült testüket átjárja a hegyi levegő. Nagy ritkán aztán, úgy harminc-, negyvenévnyi várakozás után megtörténhet, hogy egy-egy ilyen erősen lefogyott férfiember teste pusztán az erős akarástól a levegőbe emelkedik, és felhő módjára lebegve lassan elúszik az ormok fölött. Láttak ilyen hátukon repülő elmélyült embereket Kasmírban a Wular-tó fölött, még inkább odabenn a Jamdrog Cső és a Panggok Cső környékén. Bizonyára egy ilyen hatalmas magashegyi tó átrepülé- se a különleges türelemmel szerzett képesség próbaköve, s a kockázat mindig rettenetes: elég egy kósza gondolat, amely az akarás folytonosságát megbontja, s ezek az úszni rendszerint nem tudó, földi dolgokban járatlan személyek egyszerű csobba- nással tűnnek el örökre.” A szerző miszticizmus iránti vonzódása azokban a szövegekben is megfigyelhető, amelyek primitív babonákat, népi hiedelmeket dolgoznak fel egyedülálló minimalizmussal, afféle modem balladákként ( Megbocsátás; Erdei áldás). Ezekben a történetekben mintha - a minimalizmustól meglehetősen távol álló - Krúdy Gyula hangja és hagyománya köszönne vissza. A hasonlóság valószínűleg annak tudható be, hogy Bodor Ádám, épp, ahogy annak idején Krúdy, letűnt világok ábrázolója: elfeledett időket avat valóságossá fikciója által. S mivel máshol aligha olvashatunk a szénégetők babonáiról vagy a játékfestők hétköznapjairól, Bodor Ádám pótolhatatlanságához nem fér kétség. Valószínűleg a leggyakoribb kérdés, amit Az utolsó szénégetők kapcsán feltesznek majd, az lesz, vajon eléri-e ez a kötet a szerző korábbi jelentős novellásköteteinek színvonalát? Maga Bodor Ádám is kétkedve nyilatkozott a tárcákról a 2000-ben: „Jómagam kissé bizonytalanul találkozom újra ezekkel a félig-meddig kitagadott darabokkal” - írta. Véleményem szerint a zsurnalisztikusabb hangvételű darabok jól megférnek ebben a kötetben azokkal a szövegekkel, amelyek a „komolyabb” novel- láskötetekben való megjelenés követelményeinek is megfeleltek. Kiváló kedvcsinálók ezek a nagyobb lélegzetű írásokhoz, és új oldaláról mutatják be a kortárs magyar irodalom e nagy rejtőzködőjét. (Magvető, Budapest, 2010) SZALAY ZOLTÁN
