Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Újabb perverziók (Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben)
SZEMLE 67 Csáth szeretője. S nemcsak a mottót veszi Csáthtól a szerző („Csak látom a könnyeiteket, de én már nem értem”), illetve az ő 1912-1913-as naplóját ajánlja előtanulmányként a kötethez, de a versek borongós hangulatában is vissza-vissza- köszön a nagy klasszikus stílusa, mintha egy távolodó vonatablakból tekintene felénk. Németh Zoltán költészetétől sohasem volt idegen az a már-már patologikus és végletes perverzió, ami a Csáth- féle groteszket olyan mélyen áthatotta, s míg korábban a „méltóság” adta meg ennek a perverziónak a létjogosultságát, most az elegancia, ami szót kér magának. A Csáth-féle századfordulós dekadencia jegyében nyílnak a romlás kacér virágai. (Persze, csak utalások szintjén; a kéjben és a kéj színterében nemcsak a kortárs költészet, Tandori, Rakovszky stb. érhető tetten, hanem a mai valóság is.) A végső dolgok felmérése folyik Németh kötetétben: az elbeszélhetőség határaié. Nemhiába Nyelvtan a címe annak a versnek, amelyben kijelöltetnek a határok: „Dugtunk, és közben kitaláltuk, hogy dugunk, / és ezért dugtunk úgy, mint akik arról beszélnek, / egyfolytában, amiről nem lehet beszélni soha, / ha beszélni akarnának egyáltalán, de mi nem akartunk” (22.). A vvittgensteini utalás mindjárt a következő, Olvashatatlan című versben újabb nyomatékot kap: „Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz, / és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában, / amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz / egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit / minduntalan nem végighall- gatónak hívtál, mert / arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie, / ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled” (24.). A kötet versein végigvonuló egyik legfőbb hívószó az identitásváltás (sőt, -váltogatás). A legelső vers, Az ismeretlen nyelv izgalmas újraírása a mára mitologikussá vált Kosztolányi-, pontosabban Esti Komél-novellának, A bolgár kalauznak. Kosztolányi és az európai vasúton kurválkodó kalauznő — aki egyben író! - röpke kalandja egyúttal utazás az időben, s utazás az identitások között: „A nő nő, a férfi férfi. / A kutya férfi, a macska nő. / A kanál nő, a kés férfi, a villa nő. / Az ajtó férfi, az ablak nő. / A párnára hajtott fej nő, / Az ágyról lelógó láb férfi. / A plafon férfi, a padló nő. / A férfi nő, a nő férfi” (12.). Ki a titokzatos kalauznő, aki mintha a jövőből érkezett volna vissza? Lehetne akár Csáth Géza is, a szöveg mindent megenged. Az ismeretlen nyelv az, ami (le)leplezi az identitások egyébként elviselhetetlen ingatagságát. Identitás alatt itt persze szinte mindig nemi identitást értünk, a test rákérdezését saját magára, a test önkeresését. Ennek a dilemmának az egyik legerősebb foglalata a Férfianyag című enigmatikus, mitikus vers (korábban Szozopoli anziksz címen is megjelent), amely kimondja a kötet egyik legsúlyosabb tapasztalatát, megnevezi a szereteted mint „iszonyú anyagot” (127.). Egyúttal pedig plasztikus képet fest a férfi esetlenségéről, aki nem bírja el a szereteted gyilkosságba kényszerül, majd egy női testbe, anyja testébe menti át férfiasságát (az egyik lehetséges olvasat szerint). S mintha Csáth Géza, az „angyali gyilkos” kísértene itt megint, amint neje vérét oltja, majd feloldódik a semmiben.
