Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - SZEMLE - Iancu Laura: Elmentek a fák... (Mikola Anikó: Holtágsirató)
SZEMLE fordító bevallottan is büszke volt: „Any- nyit sírtam /, kúttá lettem. / Hüs forrásom enyhet ad, / csillapítja szomjadat.” Hogy Mikola Anikó költői világát a költészet egészére való nyitottság teljesíti ki, mutatja, hogy versfordításainak a saját alkotásait közreadó kötetben adott helyett. A költészet nem csak a távoli visszhangok irányába igyekszik, a költészet a hétköznapok sáros, elnehezült történéseiben és történeteiben is megmutatkozik, borzongat, magyaráz. A költészet tudatja: nincs este és nincs hajnal, pillanat van, hívjuk bárhogyan, pillanat, amely mindig a következő, amely nem marad meg, hiába számoljuk, nem halmozódik, elnyeli a mögöttünk táguló végtelen, melyből vétettünk. „Takarjuk le a tükrök szemét / és gyászoljuk el ezt az új napot.” Ha minden újabb nappal rövidebb az élet, akkor az élet: halál. Találomra keresgéljük a kiutat, de a holtágak visszavezetnek a folyóba, a tengerbe, a földbe. A folyó újból kibocsát, a folyó megbocsát, a maga képére és hasonlatosságára formál. Aláfolyunk. „A szél veszett pásztora / tereli vissza medrükbe / a fény kiáradt hullámait”; „Bár tudnék utat / hol köd nem járt előttem / kaput / mely nem a tegnapra nyílik”. Hullunk az időben. A szem függőlegesnek látja esésünket, és látni véli, amint elkap a szél, és tengerbe dob. Egyedül a költészet tudja: mozgásunk vízszintes, hideg és fájdalmas. „Halot- tainkkal barátkozunk”, „Bűnhődésünk most már véget érhet / Készül titkon a halotti ének”. Ködhullákat temető szélben, a magány hetedik éjszakáján, hogyan ne félni? Hideg képek, betűikben is didergő szavak, de miért a félelem? Csak azok félnek, akik bevallják félelmüket? Aki nem fél, az mind hisz? „A szél máglyát rak fehér / galambok tolláiból” - ilyen lehet a havazás a vak szemével. Talán e sorok számára nincs hely a nap alatt? Miért egyhangú, miért drámai az a költészet, amely a halállal tölti az éjszakáit? „A táj / reggelre kelve oly halott / és oly konok / mint tűzvész után / a kiégett templomok.” Poétikai felismerés az is, hogy a vers nem ragad követ, és nem hajol meg. Megáll. Szembenéz. Hallgatja a holtágak erőltetett kapaszkodását a futó föld kebelén; hallgatja az ásító tövises iglic panaszát, és útjára ereszti az ördögszekeret. Látja, hogy már csak a tétova léptek érzik az ösvényt; érzi, hogy már a fájdalom sem fáj; fél, hogy köpenye alatt az éjszaka kést rejteget. „Égre emelt karú fák kiáltsatok / Ne engedjétek elszállni a napot /[...] Ki tudja feléb-redünk-e holnap?” Magához köti-e az alkotó, a nyelv, a táj, a Vág és a Garam ezt a költészetet? Csak ott, ahol a költő lecövekeli a verset. Néhány verset. Amikor nem tudott oly messzire menni, hogy ne érezze a világot, a világot, ahol Károli tanította beszélni, élni, elhagyni, lemondani. És fohászkodni: „Uram / Válts meg a kései haláltól / A mozdulatlan / csendes korha- dástól [...] Zárt ajtók előtti várakozástól.” És volt, hogy a vers egészen leereszkedett, mint a telihold, mint a remegő ártérben a vadkacsa, mintha búcsúzni akart volna. „Ezen az éjszakán / sorsára hagytátok / az embert.” Miért hallgatott el ez a költészet, ha nem tudott mihez kezdeni a szókkal „kik torkomban fe- küsznek / keresztben / mint a szálkák”? Mikola Anikó úgy vélte: „eltékozol- tuk a költészetet”, ám a Mikola Anikó-
