Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - Kovács Lajos: Az x írónemzedéktől az alfa olvasógenerációig (tanulmány)
54 Kovács Lajos (is) Fekete István, Mikszáth, Jókai stb., hátrálva az időben? Mi ezzel a baj? A baj az idővel van. A z és az állítólag már megszületett alfa korosztályok szokatlanul korán feszengeni kezdenek ebben a ketrecben, többségében egy vizuális (erősen illusztrált) és még erősebben verbális technika erőszakosságát fogadják el természetes körülményként. Ritka és gyenge általában az áhított, remélt szülői (pedagógusi) minta, a klip- és reklámvilág annál erőteljesebben megtenni a maga követelményeit és következményeit: szabályozza például az életritmust, 15 perces figyelemhatárokat szab, hiperaktivitásra emlékeztető ingereket támaszt a nassolástól a háttérzenélésig és háttémevetésig. A könyvespolcnak feléje sem néznek z-k és alfák, már CD-jük és DVD-jük sincs, nekik minden a ktityüre, az MP-valahányra vagy a pendrájvra van másolva... Hogy abban ott van-e a gyermekirodalom? A személyiségi jogokra tekintettel nem néztünk még bele egyetlen adathordozóba sem. Természetes-e, hogy berzenkedünk, mikor ilyesmiket hallunk? Természetellenes-e, hogy ők akkor is ilyenek? De ne tévedjünk az olvasáskutatók terepére! Az igazi kérdés ugyanis nem a szülőnek, a pedagógusnak, a könyvtárosnak, a gyermektévé-szerkesztőnek szól, aki * és у és esetleg z. A kérdés az írónak szól, aki - micsoda is? Az író - itt most értsd a költőt is - piac- és versenyképes-e? Azt hiszem, ez a fő kérdés az én salátanyelvemen, mert művészet, tömegkultúra és szubkultúra színfoltjai keverednek egymásba, mint a Lázár Ervin-mesében a kék és a sárga, hogy aztán zöld(ség) legyen/ne legyen belőle. Teszem ezt azért, mert arra kérettem, hogy átfogó legyek gyermekirodalomügyben. Akkor most elmondom, hogy átfogulatlanul - a pszichológusi ráhatásra - egy kis zavart látok magam körül. Nem hiszek a könyvvásárlás statisztikájában, mert a piacról hazavitt spenótot sem eszi meg minden gyerek. A kötelező spenótot különösen nem, bár kész elismerni, hogy tele van vitaminnal. Nem hiszek a Nagy Könyv show-biznisztben sem, a vizsgáztatás szigorára általában a megfelelés elfogultságával válaszolunk. Ez is buktató. A harmadik, még nyilvánvalóbb közhely, hogy a könyvkiadás sem hiteles kapaszkodó, hiszen meg kell élni belőle, miközben talán magunkról sem tudjuk, milyen generációkra számíthatunk, és kik is számítanak a kiadói ízlésre. Szemérmesen nem kérdezünk rá a példányszámra, elfogultan figyelünk a kritikára, jobban a külcsínre és a fülszöveg könnyen fogyasztható marketingértékére. Az a kérdés: milyen posztmodem utániak vagyunk. A 21. század kezdetére elcsitult például egy nosztalgiahullám a klasszikusnak álcázott mesegyűjtemények piacra dobásában. A színezett látványosságra haj ázás és a szöveggondozatlanság viszonylag - bár nem elég - gyorsan megbuktatta önmagát. Jó lenne tudni (semmi remény rá), hogy kikre és mennyire hatott. Walt Disney túlélte. Az epika ugyanakkor megkérdőjelezte a mi világelsőnek mondott líránk fö
