Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - M. Csepécz Szilvia: Macerák a gyermek(b)irodalomban (esszé)

42 M. Csepécz Szilvia sás megkedveléséhez igen csekély előzetes irodalmi szocializáció szükséges. (A köz­helyes igazságot, miszerint minden időben voltak és lesznek emberek, akik szeretnek olvasni, és olyanok is, akik nem, akár mottóként is használhattam volna - felejtsük is el gyorsan, és reménykedjünk!) Ami engem illet, jöhet a kettőspont, s utána III. Ri­chard, IV. Henrik, Macbeth, Micimackó és Mary Poppins. Kilencévesen és párhuza­mosan olvastam őket. Shakespeare úgy került képbe, hogy édesapám velem kölcsö- nöztette ki a könyvtárból a nagy angol drámaíró müveit. Szép vászonkötés (majdnem, mint a Lenin-összes), de ámbár a könyvtárosnő elfogadta a szülői felhatalmazást, meg­mutatta nekem a gyermekirodalom polcait is. Arról fogalma sem lehetett, hogy első irodalmi élményem - nagyjából ötévesen, és szintén édesapámnak köszönhetően - József Attila Kései sirató című költeménye volt. A Szabad Európa Rádióban hallottam, s rákérdeztem, mi ez a gyönyörűség, ami érzékelhetően nem hír, apám meg egy héttel később hozta a költő válogatott verseinek akkor kapható kiadását. Attól kezdve József Attilához mértem mindent, ami versben megfogalmazható, és el lehet képzelni, a föl- háborodástól micsoda vörös képpel adtam vissza a jó szándékú könyvtárosnőnek az Öreg néne őzikéje című verseskönyvet... A családban senki nem lepődött meg: Péchy Blanka ük-ükunokájának ennyi mindenképen kijárt, ha már a boldogtalan iskolás kora előtt önmagától megtanult írni és olvasni. Shakespeare drámáit - titokban, ámde ren­dületlenül —ugyanazzal a Jóindulatú gyermeki megértéssel” olvastam végig, mint pél­dául Csapiár Vilmos A királylány szivacskabátja című, felnőtteknek szóló meseregé­nyét, első karácsonyi ajándék könyvemet (melyet valóban tévedésből, a címe alapján vásároltak meg a szüleim). És tökéletesen elégedett is voltam azzal, amit megérthet­tem belőlük. Ugyanakkor az indiánregényeket és társaikat is pontosan azzal a lendü­lettel faltam, mint kor- és játszótársaim. Meglehet, szerencsém volt, mert a népmesé­ket atyai nagyapám jóvoltából már a csecsemőkorból alig kinőve szinte kívülről fújtam, ünnepekkor és családi kirándulásokkor - ez rendszerint Magyarországot jelen­tette — pedig soha nem kértem (és kaptam) mást, csak könyvet. Na jó, úgy tizennégy éves korom körül pár bakelitlemezt is sikerült melléjük kikönyörögnöm... Az biztos, hogy „olcsó” kamasz voltam, hiszen a könyvek akkoriban megfizethetőek voltak. Talán ez a mégoly érdektelen személyes kitérő is hasznos adalék lehet a mai gyerekek irodalomhoz való viszonyulásának a megértéséhez. Én mindenesetre nem tu­dok elvonatkoztatni saját gyermek- és ifjúkori olvasmányélményeimtől. Felnőttként is megmaradtam mesekedvelő olvasónak, de már a saját gyermekeim értő olvasással va­ló első próbálkozásainak alkalmával rá kellett jönnöm, hiába verseltem és meséltem nekik gyakorlatilag a világrajövetelük óta; más az, ha „anya mondja”, és megint más, ha a szavak a papíron ugyan összeállnak valamiféle mondatokká, de már a bennük el­bújtatott képeket összerakva rögzíteni is kell a fejben... „Macerás” - jelentette ki egy alkalommal a fiam, amikor a meséken rég túljutva az Alice Csodaországban (Lewis Carroll) harmadik vagy negyedik fejezeténél tartottunk. Azt találtam ki ugyanis, hogy a legizgalmasabb résznél abbahagyom a történetet, és olvassa csak ő tovább négy év­vel fiatalabb, hatesztendős húgának. Nem jött be. Akkor. De a Brumi- és a Vackor-tör­ténetek, a Négyszögletű Kerek Erdő, s a Mirr-Murr, A Nagy Ho-ho-ho horgász vagy Pom-Pom kalandjai után azért esténként végigolvastam nekik az angolszász gyermek­

Next

/
Thumbnails
Contents