Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Az utolsó nap (novella)
8 Varga Imre rack is, nőnek a paprikák, és szépen terem a paradicsom, de a kétely, az ízek meg- rontója megújíthatja-e a világot, úgy véled, igen, akkor miért nem örülsz neki, miért hogy mindig kinézel jelenedből, nem azt csinálod, amit, eltávolodsz magadtól, mindent elönt a szó, szavakat terem a fa, a dinnyepalánta is, paradicsomod, paprikád, diófádon is szavak nőnek zöld burokban, s a papíron is, mert már nem csupán elgondolod, hanem széthinted őket a fehérségre az utolsó napon, hogy újra- kezdhesd. A végnek, mondja valaki benned, bárcsak vége volna. Ohó, egykomám!, hiszen minden olyan feszült belőlünk, és annyira jelenvaló. (Felismerni véled Szila régi pátoszát.) Él az édes, eleven gondolat a rózsa, a ház mélyéből föláradó illat, s visszafénylünk örömünkkel a napra. Vak, aki már beletörődött, s átnéz az erdőn, házfalakon, rajtad. Né, aki vinnyogva eltolja maga elől az öklömnyi almát! Nem akarom, még lenni szeretnék. — Egyél csak! — Nem enni, lenni szeretnék. Hiszen vagyunk. Nem tudható, honnan érkezett a nyári teltségbe, ebbe a népes békébe a vég. (Benne volt, mondja valaki okosan, s most előbújt.) Az írásokból talán, vélekedik a krónikás. A bűntudatból, legyint a doktor. Mindenesetre visszahúzódtak az emberek is, itt az oldalban, a dombra futó utakon, és kertjeikben is alig látni belőlük. Mintha máris elpusztultak volna. Kihaltak a végük előtt. Annyira rettegtek az elpusztulástól, hogy meghaltak inkább. Ne érjen az alma, ne nyíljon a virág! Ne legyen füszereskertje se a pusztulásnak! Kifürészelte a fákat, fölkapálta a kertet, földúlta inkább, gödrök, árkok, mélyedések, halott ágak, nyesedékek, tépett ruhák, ribancok maradjanak utánunk. A város messze volt. Esti fényei sárgásán terültek a falu fölé. Itt éltünk ebben a sárga és szürke várakozásban. Mások ott várják talán, alkalmasabb színen, gépek, betonfalak közt, bűzben, ricsajban, ingerülten, egymásra fenekedve. A végét még senki sem élte túl ember. Aki túlélte, az is csak sorsát teljesíti, mert ideje be nem telt. Visszajöttek a fényből. A teremtőerő visszaküldte őket, hogy hirdessék: nyugalom, csend, békesség van odaát. Járták az országot. Vásárokon, ünnepnapokon a templomok előtt, a városi tereken megjelentek. Fölszerelték az erősítőket, zenekar játszott. Szónokoltak. A televízióban, rádióban naponta beszélt valaki belőlük. Ingyen hívható volt az Apokalipszis Vonala. Könyvek halmai. A kételkedők, epések, okosak, ínyencek, akik az elkábulás, kábítás, őrület, hibbantság jeleit látták testesülni velük. A járvány terjesztőit. Nosza, megakadályozni őket! Minden elmúlik, ami keletkezett. Ezt már a tagló alá vitt ökör is tudja. A gondolat, hogy mi vagyunk a világ mércéje, fokról fokra erősödik meg bennünk. Azt hisszük, hogy test vagyunk, amelyik föltámad. (Az esti széllel, majd évszázadok múlva.) Vereség, aki elfogadja a test korlátáit, s annak börtönében él.
