Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Az utolsó nap (novella)

Az utolsó nap

9

Aki csak test, s nem annak öröktől lakója, halálával meg is szűnik. Aki nem a nevében, testében él, amikor dolgai végére jut, elkezdődik valami más.

S vajon ha mindennek vége? Csak ha mindennek volt kezdete is. A mindennek nem lehetett kezdete, csak a részleteknek. A világ is csak egy darabka. Nemcsak embernek, falevélnek, vörösfenyőnek, de az örökkévalónak is volt keletkezése. Ami így már nem tartam, hanem minőség. Itt van bennünk, a világban. Ebből vagyunk.

Ha a kezdet a világ kettészakadása, meghasonlása, a vég nyilván az egyesülés. (Minden egyesülés kezdet is, a teremtés, nemzés lehetősége.)

Ehhez elválni. Magunktól, a többiektől, környezetünktől. A kenyérevéstől. A nőktől. Haszontól, civakodástól. Ágytól, asztaltól. S hogy gyönyörködjön magában: juharlevelet nézve, napnyugtát, a légzést figyelve, a szétáradó ízeket, a rózsa túlról jövő illatát. Az öröm él, eleven tárgyait belepve odabent. Kifénylik. Aki nem látja, nincs más oka, csak ő. Valamilyen nap mindig van. A Holdról. Csillagaink. Szerda. Vasárnap. Ha felhő el is takarja. Süt a kezdetektől. A legkitartóbb gondolat. Formái változnak csupán. Újszülött. Margaréta. Madártojás. Fürge gyík. Simogatás. Mosoly. Lepke. Ige. Róka. Figyelem. Képzelet. Manók. A repülő szíven lakó lány. A fekete hajó édes illata belülről.

Az időm érték. S mintha eseményeinkkel is ez tárulna vég-telenné. Belülről a napsütés kitölti. Nem vagyok sokan. Mindig annyian, amennyi a helyzethez kell. Nem pazarolok magammal, de nem is helyettesíthetek, képviselhetek senkit. Ez a gyámügy és a politika ügyeskedése. Nem űztem én a városba emberfiát sem. Mentek maguktól. Menekültek a végtől. Avégből menekültek, hogy. Avégre. Ez kikerülhetetlen. Én nem is akarok kikerülni semmit. Persze fejjel azért nem rohanok a falnak, negédeskedik a krónikás, és gesztenyefának. Történek. Nem viszem túlzásba ezt sem. Van, amikor három emberként nézek fölfelé a fehérre meszelt házra. Ott lakom, alighanem. Belülről jobban ismerem. Ha most benne lennék, talán tudnám, az az épület-e, amit nézek. (Akkor viszont nem nézhetném.) A kerítésen át még kintről is be-betalálok. A faltól viszont nincsen tovább. Fejemig ér a fal. Oda- bentről. Ettől viszont még nem jutok be (a házba). Marad jelképesen. Fejben. Fejben élek.

Az nevet, aki utoljára nevet. Még nem vagyunk a végén, talán csak a közelében, mégis hánnan nevetünk egyszerre. Valami után, valaminek a végén nevetünk, de ez a vég kicsiny betűs. Pont azon nevetünk, hogy valamelyikünk megjegyzi, még nincsen, nem lehet vége, amikor nem kötik be a telefonvonalat. Nem tartják be az ígéretüket. Nem jönnek ki a jelzett napon. A hájas szomszéd farmerruhában. Ő, aki nevetleniil van idekint. A Doki inti le, amikor jólértesülten kikotyogja: a vezeték lefektetése közben ráakadtak valamire. Nehogy már azt mondja, aranyércet találtak. A Doki elegáns, barna öltönyében van. Virágzanak a barackok, mandulafák. A farmerruhás szerelő rozsdás vascsővel forgolódik a redőnyös garázskapuja előtt.

A konyhában Szila áll a tűzhelynél. Ő süt, főz az én-írtam szakácskönyvből. A doktor belenyúl mögüle a tálba, kiemel egy zöldséges ropogóst, beleharap, befal-