Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Az utolsó nap (novella)
Az utolsó nap 7 válók, az utolsó nap, holnap újrakezdem, bárcsak újrakezdhetném, adja a sorsom, hogy így legyen, szégyen, hogy ragaszkodom a formákhoz, a járt úthoz mindenáron, mintha mindennap ugyanazon az útszakaszon haladnék, hogyan is juthatnék így előre, ha ahhoz kötődöm folyton, amit már megtapasztaltam, amit átéltem, amit képes vagyok megfogalmazni, nem hagyom, hogy az út történjen velem, viszem a tegnapi tapasztalatokat, kereteket magammal, visznek, sodródom, és nem oldódom, nem oldódsz a kertedbe, csillog a víz, örvénylik a vízfény, most, most legyél az örvény, a terv, a gondolat kivált, még tíz perc, az idő, ez is az én szűkösségem, aztán majd negyedig állni hagyom, levágok pár ágacskát a varádicskóróról, orromban átható illata, ezzel szentelem rá a paradicsomokra, paprikákra, szilvafákra, vajbabra, őszibarackra a kvarclisztes vizet, ha babod tetvesedik, majd főzöl rá rebarbaralevelekből teát, a kertbe írod bele magad, a kertedbe kapálod a mai napon, odalent várhat az írógéped meg az üres papírlapok, bárcsak egy parlagfüvet tudnál, egyetlen szál kövér porcsint úgy megteremteni, megírni, hogy éljen, átmentse holnapra magát, kimentse az időből, de téged a kész szavak várnak, szabad vagy-e velük, isme- red-e annyira szavaidat, hogy alábuknak időnként benned, illetve föléd lebegnek, be tudod-e lakni a nyelvet, túl zsúfolt ez így, csend kellene, üresség, amikor kiürült a vödörből a permedé, megörültél, hogy végre valami - tennészete szerint - üres. Ezért kellett ez az egyórányi kavargatás, hogy aztán így megüresedjen, itt a légifolyosó alján, ahol eső előtt számyashangyák zirregnek elő az ajtó melletti sarokból, és rárepülnek rajokban az ajtó üvegére, a szomszéd kertben folyton énekel az asz- szony, már a fák, virágok énekelnek, a gumók, hagymák, levelek, mákgubók, nem puha nagyon a föld?, az ének abbamarad, a kék ibolya gyönge tövére, puhának puha még, de hál’ istennek, nem nagyon tapad, szedek egy kis köszmétét, ribizlivel meg málnával, esténként ezt kotyvasztom, ezzel bíbelek, mert szeretik nagyon, fogy ám, nem marad rám soha, az én málnám még új telepítés, először terem, ha el nem felejti, az egres is, meg a ribizli is, ezt már, mondom, leeszegettem még zöldjén, addig kóstolgattam, amíg el nem fogyott, a meggyet is leszüreteltük, ami volt a fán, még itt ez a kis cseresznye, a gyerekek szeretik nagyon, gyüjjön, szedjen csak, ha kéri, tavaly ettem belőle, emlékszem, finom volt, kóstolja meg most is, elfáradtam a kapálásban, talán inkább majd holnap, nehéz is így a fölázott földdel, irtózatos ez a sok gaz, van elég, hagyom rá, de aztán mégis fölment, akit írok, fölmentem, lent hagyva asztalomon az üres papírlapot, a kiürült vödröt, hallottam, hogy dúdol, itt van-e, Mariska néni? mégiscsak visszajöttem, megkóstolom a cseresznyét, de nincs válasz, a kék nefelejcs dallama tovább, átlépem a jelképes kerítést, a sövény megmaradt diribdarabjait, szedje csak, szedje, én meg a málnát bengéztem a lekvárhoz, már a piszke is piroslik, látom, le kéne azt is szednem, hanem én már lemegyek, szedje csak, szedegesse, ha ízlik, eszegetem, s megáll a kezem, a szám, mi lenne, ha ezzel az édes ízzel itt a cseresznyefa alatt véget érne, mint ahogy véget is ért, mert lejöttem végül onnan, de tünékeny így, nem égett bele az időbe, nem vált fény- nyé, még ízlelnünk kell addig, addig a gyümölcseinket, majd lassan már érik a ba-
