Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - OLVASÓ 2011/2012 -1. - Benyovszky Krisztián: Olvassunk és tanítsunk Móriczot - másképpen (tanulmány)
Olvassunk és tanítsunk Móriczot - másképpen 81 helyett a tényeket részesítették előnyben. Igyekeztek kimerítő leírást adni a társadalmi-történelmi környezetről, miközben alapvetően nem a dolgok (rejtett) jelentése, hanem azok rendeltetése és működésmódja érdekelte őket. Több művész gondolkodás- és alkotásmódjára a természettudományok szemlélete is rányomta a bélyegét, ami abban nyilvánult meg, hogy a tudósokhoz hasonlóan a természeti és társadalmi világban érvényesülő szabályok és törvényszerűségek feltárásában voltak érdekeltek. A legkövetkezetesebben ezt Emile Zola képviselte. A valóság megismerhetőségébe és leírhatóságába vetett hit szorosan összefüggött egy olyan nyelvszemlélettel, amely szerint a valóság hozzáférhető a szóbeli megfogalmazás számára, mivel a szavak mint jelölők természetes módon megfeleltethetők az általuk jelölt dolgoknak. A realista író alapvetően eszköznek és nem korlátnak vagy leküzdendő akadálynak tekinti a nyelvet. A dolgok nyelvi megragadhatóságába vetett bizalommal is magyarázható, hogy a realizmusban a szövegek ábrázoló - külső valóságra utaló — és emlékező funkciója dominál: a mű a társadalmi tapasztalat megőrzésének eszköze, ezért a valóságalapú ismeretanyag sokszor fontosabb az azokat rögzítő nyelvi kifejezőeszközöknél. A realista felfogásban - szemben a modernizmussal - a szövegek jelszerüsége, művészi megszerkesztettsége háttérbe szorult, minek következtében az ábrázolás gyakran összemosódott az ábrázolttal, s a műalkotások teremtette világok a valóság folytatásaként vagy kiterjesztéseként értelmeződtek. A realista szövegek stílusa a hétköznapi nyelvhasználathoz közeledett, ami - a romantika bonyolultabb mondatszövésű, emelkedettebb és líraian hangolt történetmeséléséhez képest - egy szabadabb, kötetlenebb és közvetlenebb prózastílus kialakulásához vezetett. Ezzel is magyarázható az elbeszélő irodalom domináns helyzete a lírával szemben ebben az időszakban. Megkockáztatható az a kijelentés is, hogy a regényekben némileg háttérbe szorul a metaforikus nyelvhasználat (s tágabban a szóképek alkalmazása), vagy legalábbis koránt sincs olyan súlya a történet alakításában, mint a megelőző romantikus vagy a rákövetkező szimbolista-szeceszsziós prózában. Előtérbe kerülnek viszont olyan stílusminőségek, mint a - nemegyszer szenvtelenségbe is áthajló - tárgyilagosság, részletesség, a tárgyakat és személyeket „tapintható” közelségbe hozó plasztikusság vagy az élőbeszédszerűség. Ezek előhívásában pedig olyan elbeszélői eljárások érdekeltek, mint a szemléletes és nemegyszer aprólékos leírás, amelynek mind a környezetrajz, mind a szereplők külső jegyeinek és belső tulajdonságainak ábrázolásában kitüntetett szerep jutott. Szükséges utalni továbbá a szereplők közötti közvetlen kommunikációt megjelenítő dialógusokra, melyek a hétköznapi beszédszituációk világát idézik, a hősök nemegyszer csapongó gondolati és érzelmi történéseibe bevilágító szabad függő beszédre, mely az elbeszélő és a szereplő hangja vagy szólama közti határok elbizonytalanításában érdekelt, illetve az objektivitásra vagy éppen a spontaneitásra törekvő narrációra (történetmesélés). Realizmusról elsősorban az epika és a dráma vonatkozásában szokás beszélni, s bár voltak kísérletek a líra „beemelésére” is, csak erős megszorításokkal használható
