Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - ARC - Majercsik Mária: Egy dokumentumregény Kassáról (tanulmány Vécsey Zoltánról)
48 Majercsik Mária főznek, és hideg felvágottat esznek melléje, s nem szeretik a bort, annál inkább a sört. Csak szombaton este indul meg a népvándorlás a mellékutcák felé. Barinké bácsi csodálkozva látja, hogy vörös abroszos asztalai egyszerre zsivajgó haddal telnek meg, és a kassai sörnek nagy keletje van. Milyen mohóság, milyen eddig el nem képzelt fogyasztási arányok. A kvargli, amely éppen tegnap érkezett Olmützből, szempillantás alatt elfogy, a habzó sört már a második hektós hordóból csapolják.14 És még tovább lehetne folytatni a megszálló cseh csapatok jellemzését. Az mindenesetre ennyiből is látszik, hogy a kassai magyar emberek sem fogadták tárt karokkal a cseheket. Ellenérzéssel, értetlenkedve szemlélték a cseh tiszteket, hivatalnokokat, akik egy számukra idegen világot hoztak magukkal a város falai közé. Értetlenségük ellenérzésbe ment át, majd gyűlöletbe, amikor a cseh tisztek önkényeskedései mindennapossá váltak, ártatlan fiatalok lelték halálukat pisztolygolyóik miatt. Más volt a helyzet a szlovákokkal. A regény szerint 1919-ben a kassaiak szemében a szlovákok nemhogy ellenségnek nem számítottak, de együtt szálltak harcba a magyarokkal a beözönlő csehek ellen. Vécsey szeretné azt hinni, hogy a szlovákok nagy része nem érzett indulatot a magyarok iránt, s a több száz éves együttélést nem negatív korszakként értékelte. A Kassai Napló korabeli számaiban hasonlókat olvashatunk. Eperjes városi közgyűlése például egy októberi ülésén javaslatot terjesztett elő „az önálló, független és népuralmi elven alapuló magyar állam kiépítése érdekében”, és elfogadta a Liptói Lajos evangélikus esperes határozati javaslatát, amely állást foglalt a csehek szlovén (valószínűleg elírás: szlovák akar lenni) törekvései ellen. Elhatározták, hogy november 7-én az eperjesi Vigadó épületében nagy népgyülést tartanak, és így adnak alkalmat arra, hogy a szlovák nyelvű állampolgárok álláspontjukat kifejthessék. A cikk szerint a sárosi szlovákok magyar államhűsége minden kétségen felül áll. Legjobb bizonysága ennek, hogy a 67. gyalogezred fogságba került szlovák katonái közül senki sem lépett be a csehszlovák brigádba, pedig a csehek válogatott kínzásokkal kényszerítették erre derék szlovákjaikat.15 A regényben Matouška, a félkarú szobrász képvisel hasonló álláspontot. Vécsey a következő szavakat adja a szájába: „Nem vagyok pánszláv. Én szeretlek titeket, hiszen a kultúrátokon nőttem fel. És tízezren meg tízezren így ére- zünk. Szívesen élnék veletek a jövőben is, de azt hiszem most már késő. Most már nem rajtatok és nem is rajtunk fordul meg a dolog. Történelmi erők játékszerei lettünk, azok a hátukra kapnak és sodornak a végzet felé. ”16 Hasonló véleménnyel találkozhatunk a cseh megszállókkal szembeni harc leírásánál is. A csehekkel szemben álló magyar zászlóaljat két faluban helyezték el. Szlovák falvak voltak ezek, egyszerű, szegény emberek lakták, akikben igen nagy rémületet keltett a katonaság megérkezése, hi-szen nekik is alig volt ennivalójuk télire. A legénységet az iskolában és a malom üresen tátongó magtáraiban helyezték el. Pista és a magas vezérkara papnál kapott szállást. „ Magas, sovány, aszkéta külsejű öregember volt ez a pap, csak törve beszélte a magyar nyelvet, tótos kiejtése valami kedves zamatot adott
