Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Duba Gyula: Mikszáthot olvasva (esszé)
76 Duba Gyula tő össze, és a fülledt kolumbiai szerelmek „tündérisége” talán csak formai részleteiben más, mint az egykori jó palócok és tót atyafiak rejtőzőn is szenvedélyes érzelmei. 2 Mikszáth, mint minden igazi író, az idővel küzd, annak megragadásáért harcol. A Beszterce ostroma megjelenése idején - 1895 táján - a regény főhősét, Pongrácz István grófot a magyar Don Quijotének vélték. De éppen azért nem az, mert magyar! A „búsképű lovag” illúziók foglya, a magyar gróf az ősi rendhez való hűség rabja. „Az elmés nemes Don Quijote De La Mancha” története a korabeli lovagregények paródiája, míg Mikszáth persziflázsnak nevezte művét. Pongrácz gróf, aki a földdel egyenlővé akarja tenni Besztercét és sóval behinteni a helyét, hogy fű ne nőjön ott soha többé, konkrétabb és életszerűbb. Az önmagát túlélt múlt jelen idejét testesíti meg. Nemcsak a regényidőnek, hanem korának is része, egykori ereje élővé teszi. Mikszáth „meséjében” a múlt túléli önmagát! Nem kimódolt dolog ez, inkább csoda! S nem csupán a képzelet müve, kitalált fikció vagy metaforikus konstrukció, netán didaktikus parabola, hanem mese olyan értelemben, azon az ősi módon, ahogyan a mese az életigazságokat értelmezte! Az emberiség öntudatosodása kezdetén, az elvonatkoztatás felismerésekor a mese tapasztalatként fogalmazta meg a létigazságokat, a valóság rejtett törvényeit, erkölcsi tanulságait és értékeit, s ily módon történetté kerekítette a sorsot, s az élet drámáját műfajjá fogalmazta. A lét csodálatossá és hihetetlenné vált, mint a mitoszokban és a népmesékben, s a mese olyan műfajjá lett, melynek a törvényszerűségeiben és világában nem kételkedünk. Kultúrtudatunk elemeivé váltak és nemzedékről nemzedékre öröklődnek a mesék, korán, még gyerekkorunkban - elődeinktől és az iskolában - tanuljuk őket, magyar a nyelverő, az anyanyelv értékeit jelentik számunkra. Mikszáth műve ilyen értelemben „mese”, az idő nyomait őrzi és valósággá vált benne a nem mindennapi, a csodálatos, a hihetetlen. Hatalmas írói-nyelvi teljesítmény! Pongrácz István a 17. századot éli nedeci várában a 19. század végén. Nem szimbólum, sem panoptikumalak, élő figura, mint egy ősi óriásfa, mely lombot hajt, erőtől duzzad, él. Őrzi és érvényre juttatja az elmúlt időt. Egy különc ember története - minősíti Mikszáth regénye alcímében, utalva a korok különbözőségére és a jelen valóságára -, de több is annál, a „ma” élő őse, mely létezik, mint egy kövület. így írta meg, ebben van géniusza. Az értelmező és értékelő kritika bírálatnak minősíti müvét, a nemesi öntudat és érzés kritikáját látja benne, de az író - érzésem szerint - nem kora tudatos bírálatát szolgálja vele, hanem ámulatát fejezi ki az emberi titok, a lélek csodái felett. S az idő lényegének közelébe férkőzik, ami az igazi író vágya és igyekezete! A törvény, melyet Pongrácz gróf megtestesít, Mikszáth korában is él, lappangva bár, megszelídülve és „demokratizálódva”, mintegy búvópatakként rejtezve, de még az élet része és a valóság kallódó eleme, genetikus örökség, amely már nem időszerű, de még jelen van lidércként. El nem fogadható, de még megérthető, mint az olyan vétkek, melyek kárt már nem okoznak, de halódva is védekeznek, valahogy így hal meg az idő. íróhoz méltó feladat megjeleníteni az idő haldoklását. Érzékelhetővé tenni a korokbeli távolságokat, közelébe
