Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Duba Gyula: Mikszáthot olvasva (esszé)
Mikszáthot olvasva 77 férkőzni az idő titkainak. Mikszáth „nyelvereje” képes megéreztetni velünk a pong- ráczi idő irrealitását, de arról is meggyőz bennünket, hogy a gróf nem tehetett másképp. Ami a világ számára őrület, az neki törvény. S az alapvető képtelenség, a történet, ez a lélektani rébusz — titok vagy csoda? — valós tényekből és megfogható tárgyi elemekből, mindennapi eseményekből és nyelvi képekből, jelekből és fogalmakból, stílusminőségből és érzelmi fogékonyságból, empatikus intuíciókból valóság feletti katedrálissá épül. Emberi sors lesz. Mikszáth anélkül, hogy túlozna vagy elide- genítené anyagát, valóságközeibe kényszeríti a transzcendenciát. Nem véletlenül ismétlődik munkámban a mese fogalma, ilyen teljesítményre csak ez a műfaj képes, illetve ad lehetőséget. „Mesés” történet, a kiegyezés utáni századvég társadalmi gazdagságából és emberi vonásaiból, a korabeli Felső-Magyar- ország - Uhorsko - lételemeiből, a végét élő nemesi társadalom vonásaiban áll ösz- sze panorámává. Aligha találjuk meg máshol ezt a minőséget. De ott van Jókainál, Madáchnál, Krúdynál és később részben Márai műveiben. Megérezzük más-más alakban, számos hangulati elemében, ám felismerhetően. Benne él a hősök lelkűidében, a szövegek árnyalataiban, a meseszövés mélyén. Bizonyos történelmi hangulatként. Valamiféle vágyakozás ez, szép szomorúság és ernyedt szkepszis, a jó utáni vágy, képek és hangulatok csillámló játéka, a realizmus mögött romantikus bizonytalanság. Valamiféle tisztázatlan erkölcsi fenomén, mely megfoghatatlan, talán mert inkább esztétikum, tömény irodalmi minőség. Talán az idővel folyó harc következménye, a kilátástalansággal való megbékélés?! A Beszterce ostroma regényideje folyamatos jelen. Az Új Zrínyiász fantasztikus elemre épül; feltámad és jelenné válik benne a múlt. A fantasztikum új formát és stílust feltételezne, a múlt mintegy beleolvad a jelenbe. Mikszáth nyelvereje csodát művel. Tudomásul vesszük, hogy fantasztikumról van szó, gondolati játékról, fikcióról, az események mégsem tűnnek elképzeltnek, realitásuk kétségtelen. A feltámadt múlt ténye nem természetellenes, nem is hihetetlen. Tudomásul vesszük, elfogadjuk, s a mese kiegyensúlyozottan egységes, nem valóságfeletti - nem mitikusan elvont vagy spirituális! a jelenben történik meg. Zrínyi Miklós és vele együtt feltámadt kétszáz vitéze - akik egykor részt vettek a szigetvári „kirohanásban” - nem irracionális figurák, se nem árnyalakok vagy metaforikus modellek, még csak nem is a Kaszparekhez hasonló kísérletek, hanem élő emberek, mint Pongrácz gróf - egykori önmaguk lesznek a millenniumi jelen időben. Zrínyi azt is felveti időnként: hát érdemes volt kirohanni?! Egy újságírói kérdésre - „Milyen lesz az Új ZrínyiászT' - így válaszolt Mikszáth: „Nagyon furcsa lesz az, de csak formájában. A magja lehetne vezércikk is. Szóval a jelenlegi politikai és társadalmi viszonyokat, a képviselőházat, a modem institúciókat akarja rajzolni, hanem a Zrínyi Miklós egyéniségén keresztül.” A „formájában furcsa” történet természetesen bonyolódik, az ötlet - Zrínyi feltámadása - nem viszi el a mesélő hangját, illetve a történéseket kigondolt, fantasztikus vagy hihetetlen jelenetek felé, minden szereplője természetesen viselkedik, mintha kortársak lennének, ám Zrínyiék háromszáz évvel korábbi módon viselkednek, míg a társadalom a jelenben értelmezi őket. „Én a középkori szokásokat akarom szembeál-
