Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - ARC - Zsávolya Zoltán: Stílusok között - korszakok fölött (tanulmány Petőcz Andrásról)
34 Zsávolya Zoltán (3) Az 1980-as évekbeli neoavantgárd indulás hatása szintén feltétlenül kimutatható a költő észjárására, szövegformálására nézve - legalább áttételesen vagy esetleg implicit módon, de/és mindmáig. Már csak ezért is érdemes tanulmányozni Petőcz András költői indulásának dokumentumait. De önmagában is megvan természetesen ennek az anyagnak az értéke, habár a legutóbbi reprezentatív versgyűjtemény, a 2009- es Az idegen arc születése szinte teljesen nélkülözte szövegrétegét. A szerző közismert, mintegy alkotói védjegyének tekinthető ismétléses szöveglétrehozó módszerét alkalmazzák gyakran az ide tartozó írások, s köztük kitüntetett helyet foglalnak el az úgynevezett zárójelversek. Ezek nem annyira látványosan, mint a fonikus vagy vizuális költészeti kísérletei, mégis lényegileg mutatják az avantgárdság karakte- risztikumát, lévén egyik értelmezése a tipográfiailag, nyomtatási kép szerint valóban zárójelek közé helyezett rövid szövegeknek, hogy mintegy privát- vagy naplószerű jellegük, más költői szövegek fíkcionalizáltságához képesti (állítólagos) „valóságosságuk” indokolja elnevezésüket, fémjelzi sajátosságukat. Annál meglepőbb, illetve pikánsabb, hogy kivétel nélkül tizennégy sorra rúgnak, s szonett-terjedelmükkel együtt, kisebb-nagyobb opus-számú szövegcsoportokba rendeződve végigvonulnak Petőcz teljes költészetén (legalábbis mostanáig), és egyes verskötetein az 1980-as évektől egészen a 2002-es reprezentatív gyűjteményig, majd aztán a folyóiratközlésekbe költözve és a 100-as numeróig felmenve egészen a 2010-es önálló gyűjteményükig (Behatárolt térben). Poétikailag, stílusbelileg átmeneti szövegtípust alkotnak, ciklusosság szempontjából pedig hidat a költő formailag nézve igen különböző, ám a belső hangoltság, felfogás szintjén annál inkább egységesülő különféle korszakai között, amelyek homogenitását egyúttal mintegy szimbolizálják is. Miben is pillantható meg a végső és meggyőző egység ebben a munkásságban? Főként a már említett finomság-keresésben, harmónia-intonálásban, mégpedig minden körülmények között, tényleg minden stílus alkalmazása közben. S a minden pályaszakaszán - valamiképp még neoavantgárd kísérleteinek periódusában is — elsődlegesen a tradicionális módon is érthető „szép klasszicitás” költőjének mutatkozó Petőcz András lírája ironikus-humoros, szellemes és szórakoztató, egyúttal jócskán gondolkodásra késztető műveket, müveken belüli kifejezésrétegeket szintén kínál, mégpedig gyakran - az utóbbi években mind gyakrabban - fikcionális-cselekményes szövegúilajdonságokat sem nélkülözni látszó alkotásokat. Ezeket a közvetlen tapasztalati alanyiságtól meglehetősen függetlenedő, időnként epikus kontúrokat is előrajzoló beszélői aktivitás szervezi, s mondjuk, hogy „posztmodem” jellegűek. Csak mondjuk, mert Petőcz munkássága éppen azon költői életművek közé tartozik, amelyek a leginkább érzékeltethetik: a posztmodemség megcélzásához - már hogyha tényleg cél ez valaki számára önmagában - nem szükséges feltétlenül a kifordító szatirizálás, a paródia kizárólagosnak tűnő használata, a magas műfajok mindenáron alacsonyakba hajlítása, a népszerű „művészet” feltétlen kiaknázása a kanonizált irodalom részéről, hanem elég talán a sejtelmes hatású,
