Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - ARC - Zsávolya Zoltán: Stílusok között - korszakok fölött (tanulmány Petőcz Andrásról)
Stílusok között - korszakok fölött 33 Az időben a legutóbbi évek és a közvetlen jelen tevékenysége meg a nyolcvanas dekád neoavantgárd pozicionáltsága által határolt - az úgynevezett pályaszakaszok alakulása, egymásra következése szempontjából „közbülsőnek” mondható, egyébként klassszikus modem - periódus kezdeményezéseinek feltétlenül kiemelendő példamunkái a repülés témájával, illetve a tengerrel foglalkozók. Nem ritka a két motívum összekapcsolása: „Ha majd a harangok énekelnek----/ Megnyílnak la ssan a magnólia-bokrok — / — A vizek fölött szárnyak suhogása----/ Különös ra jban madárvonulás” (A magasban: fényesség). De a repülésnek a madarakkal való azonosítása sem; magába a repülő aktorba való áttüntetése a tevékenységnek, még ráadásul az alanyiság, a személyiségbeli megismételhetetlenség hordozójával, kifejezőjével, az emberi (beszélői) arccal is érintkezve: Különös, éles hajnali fény. / -»El vagyok veszve, azt hiszem. / A messzeségben madarak zuhanása-----/ Ny ugtalan csapdos, ver a szivem” (Hajnali fény). Jól látható, hogy a költészeti hagyománnyal való élés éppen nem roncsoló és nem travesztáló vagy parodizáló itt, mint az manapság szinte „kötelező”. Leheletnyi iróniája pedig önirónia csak, önmaga megragadásának kétségét kifejezendő használja a megszólaló ezt az alakzatot, aztán elejti. Lényeges annak a néhány motívumnak az egymásba forrasztása, amely az ide tartozó verseket szervezi: harang, fény, hajnal, madár, tenger, arc - kívánkozó szöveg(cím)ek még: Fekete holló; Harangkondulás; Hajnali szárnycsapások. Amikor pedig motivi- kusan a tenger kerül előtérbe, akkor sem marad el feltétlenül a repülés sejtelme: „a táj egyhangúsága, nem félelmetes------[így kezd befejeződni a Tompa gyűrődések című vers] / puhán befogad, szürkesége-----/ puhán és lágyan------/parttalan partokon járok ------/ apró zuhanások, körülöttem-------//-------Magam elé nézek. /-------Előttem parttalan víz, tompán / szürke------/-------előttem tompa szürkeség.” Nem ritká n az álom közege rendezi el az elmosódó motívumokat; s az álom egy konkrét (tengeri) helyszín utáni konkrét vágyakozás lehet, vagy talán az arra történő visszaemlékezés: „Szemben a tenger. Állok, velem szemben / a végtelen tenger. Éles holdfényben / állok, velem szemben hullámzik, / dühöng a végtelen tenger. Szemen / lehunyom, éles holdfényben állok...” (Alom, Monpellier-ben). S hasonló mondható a Távoli hely, az Egy fogalom megközelítése, A tenger dicsérete vagy éppen a híres és az 1990-es években köteteimet is adó A láthatatlan jelenlét című versről is. Nyilvánvaló, hogy valamennyi fent említett szöveghelyen humorral és (ön)iróniával modulálva ugyan, de mindenképp érvényben marad a patetikus-ko- moly lírai megszólalásmód hagyománya. Érezzük, sőt tudjuk (a pálya alakulásának más szakaszaira gondolva), hogy mindez poétikai próbamérés is egyúttal, de nem tagadható konstruktív érvényessége, közvetlen, tradicionális érthetősége, tiszta használata, purista-puritán elmélyültsége, bensőségessége: szépsége sem e költői kísérlet tétjeinek.
