Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök 12. (napló)
KULCSÁR FERENC Gyöngyök és göröngyök (12) (Napló) Márai Sándor írja az 1946-os, 1947-es évek Magyarországáról, arról az időszakról, amikor a kommunizmus bélpoklos Pókja ki akarta szívni áldozatainak millióiból mindazt, ami emberi önérzet, a jogot, hogy az emberek hitük szerint legyenek emberek, szóval, hogy ez a fasizmust váltó idő százszorosán zordabb és embertelenebb volt az előbbinél. Igaz, hogy a nácik a haláltelepeken állati sorba kényszerítették áldozataikat, és nemcsak gyilkolták és dolgoztatták őket, hanem megkísérelték, hogy az áldozat a kínzások és megaláztatások közben elveszítse emberi tudatát — ám a kommunisták ennél többet és mást akartak: követelték, hogy az áldozat maradjon életben és ünnepelje azt a rendszert, mely elpusztítja az eleven áldozatban az emberi önbecsülést. Mindez fokozatosan szülte meg azt a végzetszerü ellenállást, amely a magyar nép elmagányosodásához vezetett. Ez a nép különben is ezer éven át magányos volt: hiába keresett valakit, akihez bizalommal szólhatott volna, nem talált soha senkit. Néha talán úgy tűnt, a Nyugat közel van, s csak meg kell őt szólítani és felel - de igazában soha nem felelt. „Az a titokzatos kapcsolás, ami népeket szolidaritásba szólít, soha nem történt meg.” Ez a végzetes tudat, hogy magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal, mert még azok számára is idegenek, akikkel ezeréves sorsközösségben éltek, 1945 után - amikor egy ellenséges szláv nagyhatalom és néhány ezer áruló „magyar” csicskása torkon ragadta az amúgy is megcsonkított országot-, szóval ez a tudat még inkább felerősítette a magányérzetet. A magyar népben tudatosodott, hogy nincs mit remélni: sem a Nyugat, sem Amerika nem hajlandó az érdekében diplomáciai lépést kockáztatni, „kimondani egy súlyos és igaz szót”. Elborított hát mindent a magány; így e történelmi magányosság idején, mintegy befelé fordulva, önmagukban kerestek az emberek szövetségest. S paradox módon e magány olyan erőforrásokat tudott feltárni, mely egy nép öncsaló derűlátása, hiú reménykedése esetén elképzelhetetlen lett volna. így válhatott az európai sivatagban a magyar nép „praktikus és módszeres” magánya olyan erőforrássá és oázissá, mely rövid időn belül elvezetett a sorsdöntő, világtörténelmileg is jelentős magyar forradalomhoz és szabadságharchoz, halálosan megsebesítve a Kreml bélpoklos, az egész világot behálózni igyekvő Pókját. * Huizinga A középkor alkonya című müvében többek között azt a kérdést feszegeti, hogy milyen is voltaképpen az emberi képzelet, és mi van a képzelet határain túl - természetesen a Léttel, azaz Istennel kapcsolatosan vetődik fel a kérdés. Tudniillik a mindenkori ember képzelete egyre azzal küzd, hogy kifejezze a kifejezhetetlent, és érzékelhető alakba öntse - de hiába. Ugyanis az, ami „Isten”, az, ami „örök”, csak a végtelenséggel fejezhető ki, a végtelenséget viszont az emberi képzelet nem képes „megfogni”, legfeljebb csak összevetni a végessel, így viszont nem tudja megfelelően átérezni az
