Irodalmi Szemle, 2011

2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Száz Pál: Minotaurus (elbeszélés)

Minotaurus 9 asztrológusokra, tenyérjósokra. Ezek az összefüggések benne vannak a Picatrixban vagy Agrippánál. De nem is ez a lényeg. A nagy felfedezés abban van, hogy te ala­kíthatod a labirintust, áttörhetsz a falain. A földi világ merő káprázat, ha ezt tudato­sítod, hatalmat nyersz felette. A Teremtő maga képére alkotta az embert, ennélfog­va ő is képes a teremtésre. Beleszólhat Isten szövegébe, vezetheti a kezét, felülír­hatja a programot. Mert nincs sors. Te választasz.” Nem értettem, mit akar kihozni ebből a fantazmagóriából. Témát váltott, és az írásról kezdett beszélni. Előadta, hogy a művészet a teremtett dolgokból való te­remtés, és hogy az író maga is jeleket rejt el a szövegében, mint a Nagy Építőmes­ter. Pökhendin azt mondta, ő már mindent megírt, amit megírhatott. „Most azonban magamat kezdtem megírni. Térképet készítettem, visszafelé követve a jeleket, hogy megtudjam, honnét jöttem, és merre mentem. Megírtam az életem, a mai napig. Ez az írás emésztette fel a legtöbb energiám eddig. Olyan szö­veget írtam, amely pontosan lefedi a múltat, az életem legpontosabb térképét. Most a szöveg és az élet összeér. Eddig az élet írta a szöveget, most azonban fordítva lesz, a szöveg írja az életet, az én kezem által. Meg fogom írni a jövőm, és minden haj­szálpontosan úgy fog történni. ” Belepillantottam a legfelső ívbe. Értelmetlen szöveghalom volt az egész, sza­vak, jelek, mondatok látszólagos összevisszaságban, oszlopokban, vagy egymás mellett, egymás alatt, halmazban, vagy külön - egy kukkot sem értettem az egész­ből. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy barátom teljesen elborult. Őrült beszéd, de rendszer, az mégis lehet benne. Komolyan aggódtam, mikor magára hagytam. Ritkán, rendszertelenül jöttek tőle a mailek. Nem is szóltak szinte másról, csak az őrült tervéről. Mikor már azt kezdtem latolgatni, talán egy pszichiáterrel lá­togatom meg, lanyhulni kezdett ez az őrület. Egyre kevesebbszer említette, végül már a saját életéről is hajlandó volt beszélni. Pár héten belül visszajött a barátnője, és új céget alapított - ezúttal programozócéget. Abban kezdett dolgozni. Vett új kocsit. Legközelebb úgy egy év elteltével találkoztunk az esküvőjén. Szerencsére szó sem volt labirintusokról meg hálókról. Közölte, hogy útban van a gyerek, aztán leléptek Balira nászutazni. Szépen épült a cég, ő meg tollasodott. Vett egy nyaralót. Jött a másik gyerek, egy kislány a fiú mellé. A fiú kicsit beteges volt, de ezen kívül minden tökéletes volt. Már alig-alig találkoztunk, mailt is csak itt-ott váltottunk. Egy napon azonban, rémisztő mailt írt. „Befuccsolt. Vége. Elvesztem. Már nem vagyok ura a saját szövegemnek. Eddig minden összejött, minden sikerült, csak megírtam, és úgy lett. De most már nem tudom azt írni, amit akarok. Nem tudom kihozni a szövegből azt, amit akarok. Már a szöveg az úr. Ő diktál. Nem lehet másképp, csak úgy, ahogy ő akarja. Nincse­nek lehetőségek. Úgy KELL lennie. A szöveg írja magát. A szöveg ír engem.” Tényleg nagyon megijedtem, hiszen már rég elfelejtettem ezt a bolond utó­piát. írói gyakorlatomnak hála, tudtam, hogy miről beszél. Arról a fázisról, mikor az írónak sikerült életet lehelnie a figurákba, cselekménybe, szövegbe, és már nem

Next

/
Thumbnails
Contents