Irodalmi Szemle, 2011

2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Száz Pál: Minotaurus (elbeszélés)

Minotaurus

5

alkalommal egy újabb tervébe avatott be. Egyszerű hipertext-programozással akarta feldolgozni az egész görög mitológiát. A történet szereplőire, helyszíneire, mitikus lényeire kattintva egy másik történet nyílt volna meg, és így tovább, hasonlóan az interneten való szörfözéshez. Ebből végül nem lett semmi, illetve elkezdte csinálni, de egy másik ötlete támadt. Továbbvitte a hipetextes módszert, de irodalmi szövegekre alkalmazta. Létező szövegek voltak ezek, melyek némely szavai, mondatai parancsként működtek, s új szöveg nyílt belőlük. Azt akarta - annak ellenére, hogy eredetileg semmi közük nem volt egymáshoz -, hogy a lehető leg-erősebb kapcsolat és megfelelés legyen e szövegek között. Hónapokig keresgette a szövegeket, és rakosgatta őket egymás mellé, közé, után, úgy, hogy az mindig kiadjon valami egészet és értelmeset. Azt mondta, valamiféle hálót vagy labirintust akar létrehozni.

„Mindegyik szövegből egy új nyílik, úgy, mint a labirintus helységeiben. Visszaindulhatsz, ha visszatalálsz, te határozhatod meg, milyen irányban haladjon az egész, de nem ismered a célt. Egy szövegrész, melyet épp olvasol, a háló egy csomópontja, több szál közül választhatsz, és mehetsz tovább a következő csomópontig. Szóval nem olyan labirintus, ahol zsákutcák vannak, és vissza kell fordulnod, itt minden út vezet valahová. Középről indulsz, és középre juthatsz vissza, ugyanakkor minden csomópont lehet középpont. Az egész elején ugyanis, mielőtt megjelenne az első szöveg, az összes csomópontjele közül választasz, az adja meg a kiindulási pontod, az rak le a virtuális háló egy csomópontjára. És ezen jelek mentén visz az utad. Képzelj egy térbeli labirintust: az a tökéletes, nem a kétdimenziós. Ez olyan, mint az élet, nem? Választásokra vagy kényszerítve, de valójában nem tudod, hová vezetnek az utak. Persze, kitalálhatod, mi lesz, mint ahogy az aktuális szövegből is következtethetsz a folytatásra, de semmi nem garantálja, hogy az tényleg úgy is lesz.”

Egyszerűbb lett volna, ha ö maga írja meg a szövegeket, illetve annak variációit. Mallarmé Könyvéről beszéltem neki. Erre valami olyasmit mondott, hogy az nem lett volna kihívás, meg hogy ő nem író, és arról kezdett filozofálni, hogy az életben is kész dolgok vannak, és nem mi teremtjük meg az életünk, mi csak járunk benne.

Nem sokkal ezután tanítani kezdtem egy másik város egyetemén, elköltöztem, és nem nagyon tudtunk találkozni. Az e-mailekből nem sokat tudtam meg, ráadásul akadoztak is. Nemsokára közölte, hogy otthagyta a programozást, mert már nem érdekli. Én meg persze sajnáltam, mert felkeltette az érdeklődésem, és alig vártam újabb elvetemült ötletei megvalósítását. Új barátnője lett - megint -, tudtam meg szintén a mailekből.

Úgy másfél év elteltével találkoztunk csak újra személyesen, mikor meglátogattam. Összeköltözött a barátnőjével, és irigylésre méltón, szépen éltek együtt. A programozásból tényleg nem lett semmi, ám annál jobban meghökkentem, mikor kijelentette, hogy mostantól írni fog. Megszólalt bennem a kicsinyesség. Mérges