Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Száz Pál: Minotaurus (elbeszélés)
6 Száz Pál voltam, hogy ez a fickó bármibe fog, sikerrel csinálja, aztán csak úgy otthagyja, valami más kedvéért, mint a nőit régen egy másik kedvéért. És még csak nem is értékeli. Mit akar ez egyáltalán? Kezdtem azt hinni, hogy burokban született. Megmutatta néhány szövegét. Persze ebben is zseniális volt, és ez már kezdett túl sok lenni a hiúságomnak. Még tollat sem fog, máris ott tart, mint mások sok év és sok ív teleírása után — már ha egyáltalán. De elhallgattattam az egóm, és őszintén dicsértem. Megkérdeztem tőle, mikor akarja publikálni, mire azt mondta, soha. Nem azért ír ugyanis, hanem csak úgy, csak magának. A kezdők mind szemérmesek, gondoltam, de aztán kiderült, hogy másról van szó, és komolyan gondolta. Filozófiával kezdett foglalkozni, időrendben, szisztematikusan kiolvasta Platón összes müvét, majd az újplatonistákat, Plótinost, Plutarkhost, Apuleiust, Phi- lónt, a Corpus Hermeticumot. Már a reneszánszban járt, mikor találkoztunk. Ficino, Pico könyvein a Séfer Jecirá meg a Zóhár pihent, lapjaiból könyvjelzők sora lógott ki. Mellettük nyitottan, gerincével felfelé Agrippa De occulta philosophiá]&. Mellette szétszórt papírok telepingálva a reneszánsz világkép ábrázolásaival, Jákob lajtorjájával, a szférák sémájával, meg mindenféle misztikus jelekkel. Kezdtem kissé megzavarodni. És nem is oldódott ez a zavarom. Az ezt követő hónapokban nem találkoztunk, de annál sűrűbben küldte a maileket az új szövegeivel, nem csekély bámulatomra. Nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is felfoghatatlan volt. Néha már az volt a benyomásom, hogy az új Fausttal van dolgom. Szövegeiben nyoma sem volt semmi önéletrajzi ihletettségnek. Mindegyik szöveg más-más stílusban íródott, szinte minden egymásra való hasonlóság nélkül. Előbb azt hittem, az évszázad stílusmüvészével van dolgom. írt népmesét, impresz- szionista prózát, szimbolista verseket, pikareszket, detektívtörténetet. Aztán kezdett egyre különösebb szövegeket küldeni. Allegorikus drámát, allegorikus szereplőkkel. Vagy olyan elbeszélést, amelynek egy tárgy, egy másiknak pedig maga az idő volt a főszereplője. Jellegzetessé vált a visszatérés alkalmazása - figurák, motívumok tértek vissza, szavak, képek, filozófiai fejtegetések. Végül teljesen elveszett belőle az ember, a tárgyak is, a cselekmény is. Az egyik leghosszabb ilyen írása egy fűszál egy napjáról szólt. Véget nem érő oldalakon keresztül írta le, hogyan világítja meg a fűszálat a nap hajnalban, hogyan változik az árnyéka, hogyan esik rá az eső délben, hogyan süt rá a hold éjjel. Az egész szöveg ebben merült ki. Nem volt mögötte semmi, sem metaforikusság, sem filozofálás, még csak botanikai fejtegetés sem. így telt el fél év. Megint meglátogattam. Ekkor már hetek óta nem válaszolt a leveleimre, mikor felhívtam, azt mondta, persze, jöjjek csak. Olyan volt a lakása, mint a csatatér. Halmokban álltak a mosatlan edények a konyhában, a bennük érlelődő tenyészettől büzlött a konyha. A szobában tele hamutartók, üvegek, papírok, könyvek, koszos gatyák. Látta a meghökkenésem, leültetett, lesöpörve egy halom könyvet, morzsát és zoknit a fotelről, és belefogott. Hó
