Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Márkus Béla:,, ...én vagyok én ...meg a másik is" (Duba Gyula: Szégyen)
84 SZEMLE ne”, „fokozatos energiavesztését, lassú kifáradását” érezvén. A két korai novellából (Valaki kopogott az ablakon és Tél a világ végén) már ismerős szerkesztő-író története kétséget kizáróan önéletrajzi ihletésű: több olyan epizód, esemény, életkép jut itt szerephez, amelyek más művekben - regényekben és elbeszélésekben - is feltűnnek. A számvetés azonban nem csak a lelki élet tartományaira terjed ki. Az írói eljárások, előadásmódok alakulás- történetére is. Hogy aki - már a Szabadesés alaki véleményében felvetett, majd a későbbi szerzői nyilatkozatokban is vállalt program szerint - az elbeszélések világának tárgyi hitelesítésére helyezte a hangsúlyt, az pályája vége felé tartva maga ismeri fel: „...a külső valóság, a világ egyre kevésbé ihleti munkára, az események mind gyengébben hatnak rá, s helyüket átveszi a saját bensője, régi világának képei és a maga emlékezete.” „Befelé kell tekinteni, magába nézni, ott kell kutakodni” - az elhatározás az életmű magvát alkotó trilógiák, vallomásos szociográfiák ismeretében felér egy parancsmegtagadással. A valóságteremtés, az epikai eljárások, módszerek tekintetében a Szégyen tehát a változások számba vételének könyve is. Ami a korábbi regények éltető eleme volt, a részletező társadalomrajz és a hangulatos természetfestés, az foltokban is alig észlelhető. Mint aki tényleg csak befelé néz, érzéketlen az ország és környezetének változására; közömbösen, tompán viseli el, amit az idő hozott. Azt is - és ennek ad a legnagyobb nyomatékot, ezért ismétlődhet meg a vélemény -, hogy úgymond a „rend-szerváltás nagy átmeneti bonyodalmai” „hátrányos helyzetbe” juttatták. Bővebben, kedvese, Eszter helyébe képzelve önmagát, úgy fogalmazza meg, hogy már a „felfordulás kezdetén” nyilvánvalóvá vált, az asszony ha nem is nyertese, de „némileg kedvezményezettje”, ő pedig a „vesztese” lesz a változásoknak. Ami mégsem magától értetődő számára, hiszen különben nem tenne „gúnyos észrevételt megrendült helyzetéről”, arról, hogy „korábbi közéleti szerepeit feladja, pozícióit elveszíti”. E tekintetben aligha önkéntes, kényszeres inkább a visszavonulása, s nem pusztán az az ok, amit önfelmentő módon mond: „...az új individualista politizálás nem érdekli, csak író akar lenni.” A közösségi politizálás régi eredményeit, korábbi kudarcait nem teszi mérlegre. Emlékezete szerint „évekkel, talán évtizedekkel is korábban másképp érezte magát, határozottan jobban”, ám hogy miért, erre a beszűkült figyelem ismételten a szellemalakként megidézett Költő panaszát hozza fel: „...észre sem veszitek, hogy ellopják a várost.” Az írót az alkotással kapcsolatos kételyek annál erősebben gyötörhetik, minél kevésbé képes a társadalmi környezete után a természet oldani ezeket. A Szabadesés hősének hangulatát oly igen befolyásoló, például a felfrissülést, megnyugvást hozó hazai vidék mintha az emlékezetből is kikopott volna. Régi kóborlások, csatangolások nyomai sem tűnnek elő, nemhogy csábítanák. Utazásokhoz tán kedvetlen, útjai a lakóhelyén sem vidámíthatják fel. Mozgástere rendkívül szűk, maga teszi azzá. A távolságok kevés kivétellel a lakásától az
