Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Márkus Béla:,, ...én vagyok én ...meg a másik is" (Duba Gyula: Szégyen)
SZEMLE 85 ivókig, éttermekig tartanak - az ideiglenesség terepeire attól az otthontól, amely a legkevésbé sem nyugalmas, meghitt. A konkrét tér- és időbeli határok alkotta világ mellett vagy inkább helyett a regénybeli író fantáziája ezért is igyekszik megformálni azt a szimbolikus világmodellt, amelyik leginkább általános érvényű metafizikai problémák felvetésének tereként funkcionálna. Mint Kafka regényeinek esetében, a pszichológiai és a társadalmi szint itt mintha alárendelődne a metafizikai vagy — Morvái szóhasználatát követve - a spirituális szintnek. A realista társadalmi regény hagyományaiból ismerős lélek- rajzi kérdések is csak e világmodellen belül volnának megválaszolhatóak. A Szég)>en azonban felkínálja annak a lehetőségét is, hogy a személyiség megjelenési formái egyik változataként értelmeződjék. Mégpedig olyanként, amelyben a Másik mint Morvái hasonmása tűnik föl anélkül, hogy a főszereplő személyiségének egysége, önazonossága kétségbe vonódnék, vagy hogy neurotikus hasadással, netán széteséssel fenyegetne. E tekintetben a természetfölötti alaknak csekély a pragmatikai szerepe: aligha zaklatja föl vagy ijeszti meg az olvasót; megnő viszont a szintaktikai funkciója: segít az elbeszélés előrehaladásában. A hasonmás csekély fenyegetést hordoz, a legkevésbé sem a rettegetés előjele - sokkalta inkább a világtól való elszigetelődést jelzi, a beilleszkedés akarata s reménye helyett is. Gazdagítja azt a világot, amely sem társadalmi vagy természeti elemeiben nem látható színesnek, ám alakjait nézve is szegényes. Éppen ezért az epikai eljárások közül a leírások - úgy is, mint a cselekmény szünetei - háttérbe szorulnak, és ide a történetek, sztorik is - alig van mit elmesélni -, előtérbe kerülnek ellenben a kommentárok, megjegyzések. Az elbeszélő s főleg a hős töprengései, a Másikkal megosztott vívódásai. A Szégyen főhőse nem véletlenül utal többször is Dosztojevszkij „vallomása”, a „pétervári poéma”, A hasonmás főszereplőjére, Goljadkinra: beszédük roppant mód hasonlít egymáshoz. Duba regényének lapjai is, ahogy Bah- tyin állítja az orosz klasszikuséról, a főszereplő önmagával folytatott párbeszédeitől hemzsegnek. És Morvái - maga minősít így - nagyképü okoskodásainak, kocafilozófusra valló, bárgyú szellemeskedéseinek, megannyi közhelyes gondolatának párját ugyancsak fellelhetjük Goljadkin szakadatlanul ismétlődő, terjengős beszédében. A bonyodalom pedig itt is szinte teljes egészében az idős író tudata tartományában játszódik le, ahol az elbeszélő szavai - az „érezte”, „gondolta” formulák - a közvetítést szolgálják, sohasem szólaltatva meg egy kívülálló ítélkezőt. És hasonlóság az is, hogy a szavak mellett a tónusok, a hangsúlyok, a belső szándékok egy és ugyanazon összessége vonul végig mind Morvái, mind a hasonmás Másik, mind az elbeszélő beszédén. Azért lehet így, mert a befelé forduló, néma beszédű, azaz önmagával dialogizáló magányos író tudata - nem a freudi értelemben - szétbomlott, háromszólamúvá lett. Ezeket Goljadkin esetében Bahtyin ekképp különbözteti meg: az első az „én megjelenése önmaga számára” szólam, mely nem tud meg
