Irodalmi Szemle, 2011

2011/8 - SZEMLE - Bedecs László: Egy szoknya, egy nadrág (Rakovszky Zsuzsa: VS)

76 SZEMLE regény nagy-nagy etikai problémája végső soron nem valóságos probléma, akkor arról sem vesz tudomást, ha más­nak esetleg mégis az. De így még azt sem tudjuk, vajon mondjuk a legjobb barátja, Zarándy, tudta-e, hogy ö egy férfiruhába bújt nő? A nevelője bizonyá­ra tudta, a családja úgyszintén - de mi­vel magyarázható, hogy sohasem hall­hatjuk a hangjukat? Nem elhanyagolha­tó szempont persze, hogy ő maga gróf volt, pénze is volt, és az a közeg, amely­ben mozgott, vélhetően jól tolerálta az efféle különcségeket. Többször is hall­juk, hogy Vay felmenői között mennyi furcsa ember élt: volt, aki tizenhét éven át az ágyból sem kelt ki, volt halottakkal társalgó spiritiszta, volt, aki az asztalra tett tárgyakat külön szobába vitette, mondván: el vannak átkozva, és volt, aki nem vett tudomást Világosról. Ha őket elfogadták, sőt szerették, miért ne lehe­tett volna Vay grófnő is egy kicsit más? Még kényesebb kérdés azonban, hogy vajon az elcsábított nők mikor és hogyan vették észre, észrevették-e egy­általán, hogy udvarlójuk valójában egy nő? A négy szerelem közül kettő ráadá­sul házasságba fut, képtelenségnek tű­nik, hogy előbb vagy utóbb ne tűnt vol­na fel legalább a feleséggé lett nőknek, hogy becsapták őket. Az pedig különö­sen meglepő, hogy a legutolsó lány még terhesnek is gondolta magát Vaytól. Szó van ugyan kitömött harisnyáról, simo- gatásokról, erről-arról, de ebben a végső soron a testi szenvedély erejéről szóló regényben bántóan kevés szó esik a test­ről, a minden baj forrásának tekinthető testről. Ugyancsak magyarázat lehet erre a regény archaizáló, Jókai korát imitáló nyelve. Az, hogy akkoriban nem voltak készen azok a formai és nyelvi minták, melyek lehetővé tették volna a testtel kapcsolatos mély fdozófiai és erkölcsi gondolkodást, illetve a szexualitás meg­jelenítését. Ez az érv azonban nehezen elfogadható, hiszen mégiscsak egy mai regényt olvasunk, azaz ha a szerző fon­tosnak tartotta volna ezt a szálat is kibon­tani, nyilván talált volna valamilyen le­hetőséget rá. De nem érezte annak, talán azért, mert inkább a belső, lelki történé­sekre figyelt, talán azért, mert nem akart a nőszerelem hálószobatitkaival újabb és újabb kérdéseket felvető, nehezen ke­zelhető felületet teremteni a regény teré­ben. Ez azonban a hiányérzetünket nem szünteti meg... Másrészt Vay Sarolta egy igazán ro­mantikus lélek, aki azt gondolja, az élet­ben a szerelem a legfontosabb dolog, ezért érdemes mindent odadobni, min­dent felforgatni, akár a halált is elfogad­ni. Ebben is hasonlít Orsolyára, A kígyó árnyéka elbeszélőjére, ám Rakovszky mintha most nagyobb távolságot tartana mindettől. Már-már karikatúraszerűek például azok a szenvelgő-érzelmes je­lentek, melyekben Vay rendre térden csúszva, könnyek között vall szerelmet az éppen imádott hölgynek, vicces, hogy állandóan szöktetni próbálja őket, hogy a szélsőséges, színpadias helyzeteket ke­resi, aztán öngyilkossággal fenyegető­zik, vagy épp másokat kerget az öngyil­kosság felé. De Rakovszky az orvos szólamaiban is kiteszi a maga kérdője­leit, és ahol lehet, jelzi, igen is kell, hogy legyenek a szenvedélynek határai. A ko­rábbi regény következtetése inkább az

Next

/
Thumbnails
Contents