Irodalmi Szemle, 2011

2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Kulcsár Ferenc: Látogatók (vers)

42

És térdre rogyok, tenger vétkem lidércláng a két szemében: megcsalatásom elhallgattam, törvények nem gyúltak szavamban, s ártottam ezzel fájdalmasan sokat... És megfordul és elsétál a Dáma, házamat ledönti őrült kacagása, s a romok alól hallom énekét, dalolja, dalolja társaim nevét, akikhez indul leszámolásra...

.. .Jönnek, jönnek, jönnek, az élet-özönnek nincsen vége,

évezredek költői belépnek, elfonnyadnak csillagok, kiszáradnak éjek,

a gyászkoszorút és a babért vadul ledobálják,

mint összegyűrt papírt, a sarokba hányják, medvebőr bundájuk,

nagykabátjuk levetik, az etikettet, mint a férget, megvetik,

kitépik a nyakkendőt a nyakukból, évszázadok bűneit agyukból,

s az ablakon át a farkaséjbe vetik. Bőrükre izzadt, rongyos ingüket lefejtik,

szakadt bakancsukat piramisba rakják, hajuk kihulljon, szemük kifolyjon, hagyják,

sisteregve foszlik csontjukról a hús. S elém ekként állnak: didergő dalnok-csontvázak.

És lánggá lobban szűk szobám - ür a teremtés hajnalán,

űr a világvég éjjelén, zúdul a tűz, ömlik felém,

köntösömet, égő papírt, levetem, bűneim a zubogó lángok közé vetem, a szép csontvázak véremtől véresek, csontváz leszek, velük megyek, az éneklők hadával a lángon átkelek...

Nyár van, megint nyár van, virágzó nyárfák havában lépkedek, ó, áldozatok, egyetlenek, mentek a szakadó nyárfa-virágzásban, lépkedtek a gyökérben, a törzsben és az ágban, sürögtök a sűrű levélerezetben... O, megnevezhetetlen társak, kimondhatatlan titkok zászlócskái, vonultak a nyárban lobogva...

... S az ezredévek katonái jönnek, áldozatai vérözönnek,

kitépett szívű, szerelmes suhancok, szárazon zörgő iljú roncsok,

lándzsa ledöfte, könnyező, vért üvöltő apák, csonttá fagyott, jéggé dermedt bakák,

fej nélküli szent lovagok, lerombolt végtagú halhatatlanok.

Kitessékelték őket ölni, kínjukban emberhúst falni, cipelték őket tündökölni, hősiesen szörnyet halni...

Kőművesek, szíjj ártok, ácsok, földművesek, bodnárok, bognárok, jobbágyok, zsellérek, kocsisok, kovácsok, sorolni sok - ó, sorolni sokk -, miféle s -fajta holtak omolnak, kiszemeltjei a sorsnak.

A szembogárba döfött kés, a békés felnégyelés, a rablánc, a „nyaklánc” befűzve csörgőn a százezer évbe, rozsdája, szégyene bepréselve a vérbe.

Jönnek az árva nem-katona katonák, s nem-katona katonaként elvesztik a hazát, értelmük a lét volt, rajtuk a lét vérfolt, didergő semmi, gyilkolásra s meghalásra kellett megteremni...