Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Kulcsár Ferenc: Látogatók (vers)
Látogatók 41 bomba vájta tölcsér két sötét szemed - könnytclenül, kiszáradva mered a fegyverkező világmindenségbe, a síró holdra, a közömbös égre. Csupa-seb föld, csupa-bün éden, gyászszalag-erdö maroknyi kontinense, a történelem befáslizott, vérző páciense, Európa, arany-tűz, világ-éjben szálló szentjánosbogár, üszök-tigris, hamu-jaguár, fölötted s körötted kékség, fekete szívedben kétség örvénylik szakadatlan... Európa, hazám, halhatatlan, mcgölhetetlen Seb glóbuszunk tengerében, forgók veled roppant álommélyben, kísértetjárta puszta palotában, s roncs ajtóin, zúzott ablakain besurrannak hozzám a holtak, átoson a tegnap és a holnap, átsuhan rajtuk a jelen, s én, akár a cédrus, emlékezem mindenről, mindenre, az alvás poklában a Rendre... ...S jönnek az ég angyalai, a mosolygó Isten kétnemű vadjai, kacarászva bezúzzák a háztetőt, robaj lanak fontról a szobámba, s szavaimat meg sem várva ledöntik könyvespolcaim, nem figyelve nyilalló jajaim, letépik a falról a tapétát, s mert szemük csak szürke betont lát, dühbe gurulnak, mint lehet ez: hol van a rebellis, rejtett világ-rekesz? ...Távoznak az angyalok, ó, mintha sírnék. Mintha szabatos verset írnék hozzád, szép szabadság. Kiáltozom neved az éjben, sírdogálom csend tüzében, fák kérgei mögött, fák férgei között, az idegroncs-éden fái közt kereslek - mert szeretlek. Mert nélküled az önkívület oszlopai állnak elém, belém ütődnek, mint a fény kései a szembe - a levegő temetetlen holtjai között te úszol velem szembe. Oh, szabadság, hadd nézek szemedbe! Oly sokáig vártam rád epedve, annyi éjen által, mint kisértet, bolygóit lelkem a világban érted. Szép nevű, szép arcú szabadság, álmom szolgálói elédbe hozzák a legszebb rózsákat, szegfűt, violákat - ó, gyakran kedvem támad isteníteni téged! Hívőként követem szentséges lépted. Hü kutyaként egyre veled tartok. Ne fordítsd el többé tőlem arcod... ...S az ablakon át svábbogarak ömlenek be bűzzel, szentjánosbogarak szállnak világ végi tűzzel, zizegnek vérszívó szúnyogok, halálfejes lepkék, riadt szemű, rühes rovarok...- Értsétek meg... - kiáltozom, kiáltozom: - Nem akarok... S mögöttük belép sugárzón a Dáma, írásaimat szétdobálja, kiforgatja fiókjaim, falhoz csapja gyermekeim, szobámban kő kövön nem marad. Istenségként járul elém, mellbimbója a nap, a hold, két szeme izzó máglyafolt, vétkeim lobognak lángjain.
