Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - N. Tóth Anikó: Nem véletlen találkozások a szövegtengerben (beszélgetés Péterfy Gergellyel)
28 N. Tóth Anikó- A történelem problémájára azért is kérdeztem rá, mert a történelmi metanarratí- va erősen jelen van az utóbbi másfél évtized magyar prózájában. Nagyon fontos regények születtek, mint mondjuk Háy János Dzsigerdilenje, Szilágyi István Hollóidője, Darvasi Lászlótól A könnymutatványosok legendája. Miért fordul a kortárs magyar irodalom a történelemhez és különösen a török korhoz?- Szerintem ez megint a tradíció kérdése. Igazából a legvaskosabb, legnagyobb élvezetet jelentő, legkellemesebb, legjobb olvasmányemléket nyújtó rétege a magyar irodalomnak mindannyiunk gyerekkorából a Gárdonyik, a Jókaik. Vagy a Tatay Sándor-könyvek. És nyilván amikor az ember orientációs pontokat keres, hogy mi az isten ez a magyar irodalom, meg hogyan is szólal meg ez, akkor nem tudod megkerülni azt, hogy a legreprezentatívabb müvek, melyek milliók tudatát, tudattalanját, álmait, kommunikációját meghatározzák, mégiscsak ezek a 20. század eleji másodrendű irodalmi alkotások alapvetően. És valahogy ezzel egyrészt irodalmi értelemben számot kell vetni. Másrészt van az a trauma, hogy Magyarország egy olyan tudatállapotban létezik, ahol az értelmiség legfontosabb kérdései még mindig történetiek. Alapvetően milyen viták vannak? Trianon-vita meg 56-vita. Gyakorlatilag egy nyugati vagy észak-amerikai kulturális közegben tökéletesen értelmezhetetlen helyzetekről van szó. Még ha mondjuk Watergate-vita lenne, vagy egy Irak-vita vagy Afganisztán-vita, azt egy hihetetlenül gyorsan pörgő kultúra villámgyorsan megemészti, megrágja, kiköpi, és két hét múlva már nincs a probléma, mert feldolgozták. Nekem például nagyon fontos az a Thomas Mann-mondat (persze nyilván ciki Thomas Mann-nal példálózni, már azért, hogy hol van az ember Thomas Mamitól), hogy hiszek abban, hogy ha csak arról beszélek, ami a saját problémám, akkor a kor egészének a problémáit szólaltatom meg. Egy kultúra centrumában élő embertől, amilyen Thomas Mann volt, mondjuk az 1930-1940-es évek Németországában, ez nyilván egészen más, mint egy perifériális névtelen kelet-európai területen élő fejnek ezt mondani. Ennek ellenére is hiszek benne. Engem azért fogott meg ez a dolog, mert az az elképesztő mennyiségű hazugság meg elkentség, ami mondjuk a magyar történelem interpretációjában megjelenik a török korral vagy a kuruc szituációval kapcsolatban, vagy az, hogyan szabadultunk meg a töröktől (gyakorlatilag ide kellett jönni és ki kellett kergetni helyettünk, mert mi azóta is itt ülnénk a törökkel együtt), az, amit a történettudomány nem végzett el, vagy amit soha semmilyen társadalmi vita nem végzett el 1686-tól kezdve, és nem is fog, az mint szimpla magyar értelmiségit dühített fel. Ráadásul ott vannak a hallatlanul világos, kristálytiszta narratívák, Michele ď Aste naplója, az összes nyugati forrásnak a halálpontos diagnózisa arról, hogy mi a fene is történt itt. Az történt, hogy a magyarok átálltak a törökök oldalára, gyakorlatilag egy-két nyugat-dunántúli nemest kivéve, akik a közelség miatt inkább osztrákok voltak, mi gyakorlatilag a törökkel voltunk, a keresztények ellen. És ide kellett jönni, egyrészt hogy minket seggbe rúgjanak, térjünk már észhez, másrészt meg hogy a törököt elzavarjuk innen.
