Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Mizser Attila: Lovasiskola (tanulmány Hajnóczy Péterről)
Lovasiskola 17 sok leírásai, illetve a szokatlan, pervertált szövegegységek. A mozaikos, kollázs- szerkezetű narratíva azonban sajátos módon dekonstruálja a beszélő/csclckvő ónt is: a kerettörténet és a Krisztina-történet hőse között sajátos kontaktus képződik a regény terében: az egyikük az írás révén lesz megörökítve, a másikuk pedig az írás szerveződése során fokozatosan destruálja önmagát: az alkohol okozta testi-lelki függősség tematikus értelemben a vegetatív funkciók működésében tapasztalható kiszolgáltatottságot jelenti, retorikai értelemben pedig a történetek összeillesztése a beszélők/ének elkülöníthetetlenségéhez vezet. Mindkét hős identitásának integritásáért küzd: Krisztinával szemben a szokások, az egyéniség megőrzése a tét; az író számára pedig a szöveg adja azt a viszonyítási pontot, amelyhez illeszkedve az önazonosság létrejön. A iuhmanni értelemben ugyanis az identitás nem a priori adott tulajdonság, inkább egyfajta konstrukcióként kell tekintenünk, amely a mindenkori másikhoz viszonyítva - legyen szó az írásról, vagy a másik emberről — konstituáló- dik. A viszonyulás azonban nem egyszeri aktusként hozza létre az önmagámmal való azonosságot: „Az identifikáció legtöbbször akkor lesz megkövetelve, ha a műveletet ismételni kell, tehát, ha létrejön az a rendszer, ami műveletről műveletre egymáshoz kapcsolódva reprodukálódik [...], az identitás mint több művelet össze- tömörítése jön létre.”9 Hajnóczy szövege szempontjából a kettős én identitásképző mozzanatainak, játékainak egymásra vonatkoztatása olyan rendszert eredményez, amelyben az egyes játékterek működése a másik destruálódásához vezet, felszámolják egymást. Az író önazonossága ugyanis abban a pillanatban megkérdőjeleződik, amikor az emlékező vagy látomásos szöveg lejegyzését kísérli meg, hiszen ezen a ponton mintegy megkettőződik a narratív struktúra, az én megosztja magát az emlékező és az emlék-én között. Az emlék-én pedig alárendelődik az emlékezés aktusának, annak a szövegnek a függvényében tételeződik, amely létrehozza az emléket. Ez a rendszer egyfajta középpontját vesztett struktúraként is értelmezhető, amelyben az önazonosság valamiféle skálán mozgó pontként tűnik fel:10 a szövegszerveződés dinamizmusához, a narratíva montírozásához igazodva tolódik el a kerettörténet énje, vagy a Krisztina-történet énje irányába, ám a végpontokat sosem éri el: ebben a szerkezetben egyik én sem lehet tisztán önmaga, hiszen a két történet nem választható le egymásról. A szöveg erre a szerves kapcsolatra számos helyen utal, a következő helyen például azonos tevékenység közben szerepel a két én: „A fiú kinézett az ablakon, amelyen besütött a nap. Távol valami épületet látott; ez az épület nyilván a kórházhoz tartozott még. Elárul-e Krisztina, gondolta, hogy ittam és cigarettáztam? De most nem dobbant meg a szíve, hogy elveszítheti a lányt. A félig tárt ablakon túl nézte a napsugarakat; furcsa, eddig nem észlelt nyugalom fogta el. Nem gondolt sem a lányra, sem a nagynénire, egyszerűen nem voltak fontosak számára. Tehát kinézett az ablakon; mit árthatnak nekem, semmi közöm hozzájuk. A férfi ott ült az asztalnál, és kinézett a másik ablakon. Zöld levelű tujafákat látott; a bal lába mellett az utolsó üveg bor, amelynek jó háromnegyedét megitta már, aztán a borosüveg
