Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Mizser Attila: Lovasiskola (tanulmány Hajnóczy Péterről)
16 Mizser Attila írás, és minden szöveg szükségszerűen véges, időben korlátozott, nemcsak a cselekmény, amelyet magában foglal, hanem az alkotófolyamat révén, saját keletkezése, lezártsága szempontjából is. Foucault írja: „...a saját terében minden retorikai alakzat bizonyos távolságról árulkodott, ám jelt adva az elsődleges beszédnek, a megvilágosodás átmeneti sűrűségét kölcsönözte a másodiknak: megmutatott valamit. Ma a nyelv terét nem a Retorika határozza meg, hanem a Könyvtár: töredékes nyelvek végtelenbe tartó támfala révén, amely a retorika kettős láncolata helyére egy önmagával szembenálló nyelv egyszerű, folytonos, monoton vonalát helyettesíti, egy végtelenre ítéltetett nyelvét, mert már nem támaszkodhat a végtelen szavára. Ám önmagában találja meg a megkettőződés, az ismétlés, a tükrök, önmaga képei, az analógiák függőleges rendszerének létrehozása lehetőségét. Ez a nyelv semmiféle beszédet, semminemű ígéretet nem ismétel, hanem a végtelenségig halogatja a halált, szakadatlanul teret nyitva, amelyben mindig azonos önmagával.”5 Hajnóczy műve ezt a „könyvtárszerkezetet” leginkább azzal éri el, hogy olyan kifejezési módot alkalmaz, amely alapvetően a filmes-képzőművészeti ábrázolás sajátja (vagyis a médium vagy közvetítő szempontjából is szándékolt elhajlást tételezhetünk), és amely eszköz tulajdonképpen a végtelen szövegszerveződés lehetőségét hordozza maga. Ez a kollázstechnika, amelynek egyik lehetősége a médiumok játéka, hangzó szöveg, fotó deskripciója, látomás, álomkép, szépirodalmi betét stb. váltakozik, és szálazza szét ezáltal a narratívát, amelynek a két fő szála közötti széttartás elkerülhetetlenné válik. A kollázstechnika másik fontos szegmense épp az a sajátság, amely a mozgókép montázsa számára vált hasznosíthatóvá: vágások, a szövegrészietek egymásra következése olyan időstruktúrát konstituál, amely alapvetően a képi összefüggések mentén szerveződik, és amelyben asszociatív módon tárulnak fel a múlt elemei (amiket már olvastunk), illetve a jövő — amit olvasni fogunk - szintén rögzíthetővé válik, és amelyben mindez jelen idejű tapasztalatként mutatkozik meg,6 így a különböző médiumot idéző, egymásba íródó elemek mintegy panorámaképet alkotnak, nem pedig temporális sorozatot. A sokféle kifejezési mód, amely megidéződik, valamiféle totalitás - a valóság teljes leképezése és a nyelv teljes perspektívájának alkalmazása jegyében - történik, hiszen „a könyvben felragyogó igazság [...] minden érzékszerv számára törekszik megnyilvánulni; a látás számára, ha olvassák, a hallás számára, ha hallgatják, és ezen felül bizonyos mértékben megnyilvánul a tapintás számára is, amikor elviseli, hogy átírják, összevessék, kiigazítsák és megőrizzék”.7 Ez a törekvés az irodalom szándéka általános értelemben, hiszen mindent képes reprezentálni, Hajnóczy könyvében azonban a medializáltság előtérbe kerülése háttérbe szorítja a jelentést,8 amely éppen a szegmensek egymásra vonatkozásával lesz tetten érhető. A filmszerű szkeccsek, a felvillanó visszatérő látomások elrendezése lesz hangsúlyos, ezek ugyanis a Jelenések könyvét idézik meg a regény végére a film, a látvány jellegével. Ezt azonban megelőlegezik a hallucinációk, látomá
