Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Mizser Attila: Lovasiskola (tanulmány Hajnóczy Péterről)
Lovasiskola 15 tina-elbeszélés ideje nyár, a lejegyzéséé - mert minden bizonnyal erről van szó, ez az a szöveg, amelynek leírásán az író figurája fáradozik - bizonytalan, az időtartam pedig mindkét esetben csak az író-figura és a főszereplő fiatal férfi vegetatív működéseiben mérhető. Az író közvetlenül a lejegyzés előtt elhatározza, hogy „nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett - különben is: szikvízzel inná a bort -, ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi »szalonspiccel« értékkel bíró jegyzeteket készíthet [...]” (13.). Az írás-lejegyzés mint mnemotechnika lép működésbe, amely a borfogyasztás ritmusától függ, ez azonban egyben felejtés is, hiszen az Anticol és a bor egymásra hatása látomások sorozatát indítja el, amelyek megszakítják s beékelődnek a Krisztináról szóló történetbe. A Krisztina-történet főhőse fölveszi a szöveg ritmusát, amennyiben számára a lánnyal való kapcsolat kialakítása lenne a cél, és amelyet a sör és a cigaretta ritmusa oszt egységekre, a történet valós időtartama pedig bizonytalan, nem azonosítható az olvasás során. A két narratíva szétdarabolódik, az egymásra következő vendégszövegek, látomások felülírják, elbizonytalanítják a szövegekben tetten érhető tematikus és sok esetben retorikai pozíciókat is: a két hős egymás alteregójaként tűnik fel, szokásaik is hasonlóak, a jelentés pedig át- meg áthelyeződik a regényben. Foucault szerint ,,[a]z értelem keresése azt jelenti, hogy napvilágra kell hozni a hasonlóságokat. A jelek törvényének kutatása azt jelenti, hogy felfedezzük az egymáshoz hasonló dolgokat”.3 Ezt azonban akadályozza az a tény, hogy az olvasó elveszti bizalmát az írásban. Az írásba vetett hit visszatérésének feltétele az lenne, hogy képesek legyünk elfeledkezni a medializált jellegről, a médium materialitásá- ról, amely esetünkben a kollázs illesztéseinek eldolgozását, a folytonos szöveg illúziójának fenntartását jelentené. Ez azonban a retorikai pozíciók elkülöníthetetlensé- ge/összemosódása miatt nem mehet végbe, hiszen nincs pont, amelyhez viszonyíthatnánk az elhalasztódó és az olvasás során aktivizálódó szövegszegmenseket. A narratíva ebben az értelemben nem közelít az egység felé, épp destruáló- dásában találja meg önnön lényegét. Derridát idézve „a könyv eszméje, mint hogy mindig egy természetes totalitásra utal, mélységesen távol áll az írás értelmétől”,4 amellyel azonban Hajnóczy müve rokon vonásokat mutat. Az írás, amely készül, amely a befogadás tárgya, amelyet olvasunk, voltaképp teljesen különböző kifejezésmódok verbalitásba ágyazásaként tűnik fel: a talált szövegek mellett, amelyeket a beszélő állítólag korábban írt, slágerszövegek, zenei betétek, színpadi müvek szöveges elemei és látomások leírása szerepel. Az írás megvalósít egyfajta totalitást, hiszen mindent valós időben magába integrál (végül is az írás valóságának, körülményeinek részét képezik ezek az elemek), ez az egység azonban nem jöhet létre, hiszen nincs olyan terjedelmű könyv, amely ezt a végtelenségig magában foglalná, és nincs is azonos irányuk ezeknek a szegmenseknek, hiszen más módon fejeznek ki dolgokat. A mü tulajdonképpen már első sorával, az írás megkettőződésével önnön halálát mondja ki: a kerettörténet elbeszélője számára a tökéletes szöveg megalkotása épp azért lehetetlen küldetés, mert a valóságot nem fedheti le pontosan az
